Kicsit talán hatásvadász címet adtam a következő étteremkritikának, amit még tavaly írtam a Diningguide egyik pályázatára (Rob Gordon álnéven). De így másfél év távlatából visszatekintve sem tudok finomabban fogalmazni: a Pozsonyi úti Kisvendéglőben tett akkori látogatásunk horrorisztikusra sikerült. Mivel nem nagyon hiszek a negatív kritika építő erejében, annyit megígértem magamnak, hogy a fairplay szellemében még egyszer elnézünk oda, talán elhomályosítja majd az alábbi emlékeket:
„Der springt noch auf” – szóltam oda a feleségemnek Radnóti szavait idézve, amint akut hányingerrel küszködve kedvenc sörözőnkbe lépünk. Azonnal unicumért kiáltok, érzem, valami helyre kell, hogy vágja a gyomromat a kétes kimenetelű vacsora után. Alig 100 méterre vagyunk az egykor annyit látogatott Pozsonyi Kisvendéglőtől, ahonnan az imént gyöngyöző homlokkal sietve távoztunk. Ezt a sarki kisvendéglőt nem csak az újlipótvárosi lokálpatrióták ismerik, sokan járnak ide a környező kerületekből is. Főleg nyáron hívogató a hely, mikor májusban kiteszik a fedett kisasztalokat a járdára az októberi „visszaköltözésig”. Ilyenkor csak percekre szabadul fel egy-egy pad. Nem véletlen: kellemes, árnyas hely ez, az ember örömmel hűsöl itt pár sör mellett nyáron.
Hétköznap koraeste 6-kor egy szabad asztal sincs a teraszon.
Egyetlen menedékünk a sör az asztalon, tisztességes csapolás, de nem képes ellensúlyozni a bevett sómennyiséget, így kiszáradva kérjük a számlát. Hamar menekülőre fogjuk, s csak a kiskocsmánkba betérve kezdünk az elemzésbe. Mi történt a régi jó Pozsonyi Kisvendéglővel? Talán csak mi fogtunk ki rossz napot, vagy böktünk rosszul az étlapra? A hangulat még mindig kellemes és meghitt, a kiszolgálás pedig közvetlen és barátságos, mégsem tolakodó, s az árak sem újlipótvárosiak. De a konyhával bajok vannak, talán a megszokás és a sok vendég elaltatta a szakácsok éberségét. Hát ébresztő, kérjük vissza a régi Pozsonyit!
Utolsó kommentek