Egy-két hete röppent fel a hír, hogy több mint ötven év után végleg bezár a Szentkirályi és a Rákóczi út sarkánál lévő Rákóczi Pékség, a hajnali részegek és az éjjeli evés szindrómában szenvedő belvárosiak törzshelye. Mivel a gimnáziumunk egy saroknyira volt tőle, a 90-es évek második felében a bulik jó részét mi is itt fejeztük be: standard menü volt a 10 deka virsli-, 10 deka kukoricasaláta (szigorúan két decis műanyag pohárban) két kiflivel, és mellé a gyógysör. De ugyanide jöttünk harmadikban, a ballagás napján hajnalban, miután leszedtük az összes elérhető orgonát a Gellért-hegyről, hogy feldíszítsük a számunkra semmit nem jelentő negyedikeseknek a lépcsőházat. A Rákóczi Pékség ugyanis mindig tárt karokkal fogadott mindenkit: vasárnap estétől egészen a következő héten szombat délig. A 168 órából mindössze 36 órát voltak zárva, igaz, ebbe a szombat este pont beleesett, minta a profitorientáltság már akkor sem számított volna.

A hír hallatán még aznap délután eltekertem a Rákóczi útra, és mivel a cinkes cikkből az is kiderült, hogy az egykor kultikus helynek az utolsó rúgást a szomszédban nyílt PékPont pékség adta, ezért rögtön náluk kezdtem a vizitet. „Te ez a pizza ennyiért baromira megéri ” – sétál ki egy elégedett negyvenes a pékségből. Rögtön utána egy külföldi turistacsoport lép ki az ajtón, nyilván a Zsinagógából jövet vették észre még a Dohány utcai zebra túloldaláról, hogy itt nekik is teremhet valami. A kirakatban lévő felirat pedig a Rákóczi Pékségnek adott kegyelemdöfésről árulkodik: „we speak english”. Sic transit Rákóczi mundi, máris értek mindent, csak azon csodálkozom, hogy tarthattak ki idáig. Annyi végtisztesség mindenesetre jár nekik, hogy nem kérek a Pékpont minipizzáiból, áttolom a bringát a Rákóczi Pékséghez. Belépve sehol senki, se pultos se vendég, így átadhatom magam a 90-es évek nosztalgiájának: amikor még nemhogy okos-, de vezetékes telefonunk sem volt, így egy fülkéből hívtam fel az akkor majd 90 éves szomszéd Pásztor bácsit, hogy ugyan menjen már át Anyámékhoz és mondja meg nekik, ma este már nem megyek haza, hanem itt alszom a Dohány utcában. Azok voltak a szép idők: a legolcsóbb helyen 78 forint volt az akkor még kék Pall Mall, amit nem Palcsó Tomi árult (igaz, ugyanazért a dobozért egy diszkóban akár négyszáz forintot is elkértek) és 99 Ft volt a vega whopper az astoriai Burger Kingben, amiben ugyan nem volt húspogácsa, de whopperes dobozban adták, így bátran lehetett feszíteni vele.

Amíg a pultos előkerül, kattintok párat és végigmérem a nem túl meggyőző kínálatot: 3 féle majonézes saláta pihen a hűtőpultban, de egyikhez sem érzem magam elég bevállalósnak: a gépi majonéz az oxidáció hatására finom kérget növesztett a saláta felszínén. Legalább egy sajtos rolót be kéne tolnom, még egyszer utoljára, de mire előjön a pultos hölgy hátulról és rám néz kérdőn, ledermedek. Olyan ez, mint 18 év után újra találkozni az első szerelmemmel, csak kínosan nézzük egymást, kinek jut eszébe előbb egy értelmes kérdés. De 18 év hosszú idő, azóta már annyi Múzeumos korhely saláta folyt le a torkomon, annyi gyroson vagyok túl, hogy már nincs mit mondanunk egymásnak. „Még nézelődöm” – mondom neki, de amint elfordul, én már kint vagyok és a bringazárat babrálom. Pedro, amigo mio, ma is konzervvért iszunk…