Szia! Olivér vagyok, 33 éves, és szeretek piacra járni. Hogy hova járok? Hát a Lehelre. Hogy az milyen egy ótvar ronda épület? Tudom, de most mit csináljak, ha az van hozzám a legközelebb. Mi a jó a piacozásban? Viccelsz? Hát a hangulat: az illatok, szagok, színek, arcok, mindegyik külön szociológiai esettanulmány, de erről majd később. Vagy most mondjam? Na jó, de nagyon röviden, mert épp tökre nem erről akartam beszélni. Először is ott vannak a löwenbräut szorongató alkeszok, minden bejáratnál. Ha épp nem az ajtó előtt állnak, akkor biztos visszavitték a kínaihoz az üveget egy újabb atmoszférára (lásd még rakéta, kevert) kicserélendő. Ha cigizel, és nem akarsz nekik is adni, akkor ne gyújts rá, amíg nem mentél át a Váci út másik oldalára. Aztán ott vannak a nyuggerek, ők alkotják a piac látogatóközönségének gerincét: ki görgős tolókutyával tör magának utat, ki a műanyag hálós cekkerrel járkál a standok között. Ez a kulcsszó: ők ugyanis többnyire járkálnak csak, mert vásárlóerejük marketingszemmel (láthatóan) sem a régi. Cserébe ők a leghűségesebbek, ott vannak minden nap, minden napszakában, akármikor mész. Aztán ott vannak a restiben toporgó szalonspicces félértelmiségiek a sör+Unicum kombóval. Ők többnyire nem zavarják a piac napi menetét, elpolitizálnak a söntés mellett, amíg van, aki állja a köröket. Aztán ott vannak a kisgyerekes anyukák: ahol még túl kicsi a gyerek ahhoz, hogy az oviban legyen, de már elég nagy, hogy egy fél órát kibírjon a reggeli után és az ebéd előtt. Rájuk kell a legjobban vigyázni, mert a horizontjuk térdmagasságban van, és a sok kilós szatyrokkal egyensúlyozva az ember ritkán néz a lába elé. És hát ott vannak maguk az eladók, kofák, hentesek, őstermelők, savanyúságos nénik, arabok és kínaiak. Meg persze a celebek: itt egy kis Nagy Ervin, ott egy kis Mautner (csili&vanília) Zsófi, így együtt egy szép nagycsalád. Egészen este háromnegyed hatig, amikor is mindenki hirtelen pakolni kezd, idegessé válik, az eladók már húzzák le a rolót, holott a kedves vevőnek még hiányzik a listájáról fél kiló krumpli. Jöjjön vissza holnap, nekem már nem is kéne itt lennem – jön tőlük a határozott válasz. Pedig egész héten arra készültem, hogy pontban 5-kor dobbantok a munkahelyről, hogy legyen még egy nyugodt órám a Lehelen. De ilyen még sosem volt: jó esetben is 17:20-kor van check in, 17:45-kor pedig check out, a standok fele már bezárt, másik fele előtt sorok, az egy órás lófrálásból 20 perces ámokfutás lesz, reszkessenek a nagyik és a betévedt kisgyerekek. Hát így. Hogy ennek ellenére szeretem a piacot? Persze, csak rá kell készülni: vagy szabit veszek ki, vagy felkelek hajnalban, vagy várok szombatig. Vaaagy...

Vagy mi? Vagy rendelek a neten. Mit, két kiló krumplit? Akár. Most mit szívózol, ha pizzát, sushit vagy biciklit lehet rendelni a neten, akkor friss zöldséget miért ne lehetne? Ha a Lehel bezár, mire végzem a melóval, akkor leadom a rendelést a neten, úgyis egész nap a rohadt gép előtt ülök. De hogy én nem fogom a zöldség-gyümölcs adagomat a hiperben vagy a nonstop diszkontban beszerezni, az tuti. Hogy miért? Mert nem eszem félig érett műanyagot vagy túlérett szivacsot. És nem is kell, mert a weben is lehet termelői zöldséget venni, (ahogy egyébként már majdnem mindent) amiről tudod, hogy honnan jött. Jelen esetben a nekedterem.hu-nál Élő Tisza védjegyes termelőktől. Pici szörfölés, pár klikk, és a hétvégi vitaminadag egészen a küszöbömig jön, anélkül, hogy felálltam volna az asztaltól. Aminek örül a főnököm, és örülhetnek a megfélemlített nagyik is. Én ugyan lemaradok a hangulatról és a lángos szagról, de ilyen az élet. Ha a piac bezár, attól a piaci rés még ott marad. Vedd a neten, edd meg otthon. Na, de eleget pofáztam, gyerünk haza, mert habár az ajtó előtt ott az a láda zöld, az magától még nem ugrik be a sütőbe. Padlizsános lasagnére gondoltam, mit szólsz? Ha vársz egy napot, recept is lesz.