Eredetileg azt terveztem, hogy a következő bejegyzést a másnaposságról és macskajajos kajákról írom, de sajnos rég volt alkalmam másnaposnak lenni, így nehezen tudom most átélni a téma súlyát, márpedig ez a terület alapos „kutatást” igényel. Aztán tegnap eltekertem a Lehelre, ahol azzal szembesültem, hogy a padlizsán ára (/kg) lassan már a 300 Ft-ot nyaldossa, vagyis olcsóbb lett, mint egy liter benzin, és mennyivel finomabb! Persze tudom, még nincs nyár, így ez a zöldség sem az igazi öko-bio-organic szabadkerti fajta, de hát mégis csak padlizsán, ha import is. Így jött a mentő ötlet: posztot a padlizsánnak! Ha pedig padlizsán, akkor – ciki nem ciki – én a klasszik padlizsánkrémmel kezdem a receptleírást, az összes többi fantasztikus padlizsános étel majd jöjjön nyáron.

Az alábbi bejegyzésben kétféle receptet fogok leírni, az előbbi a saját fejlesztésű kedvenc recept indoor felhasználásra, az utóbbi pedig (erdélyi jóbarátomnak ajánlva) egy igazi outdoor vinetta-recept.

Indoor padlizsánkrém

• 2-3 padlizsán félbe vágva (én tegnap 3 kisebbet vettem, ez pont ¾ kiló volt)
• 1 kisebb lilahagyma
• 1 negyed citrom leve
• kb. fél dl extra szűz olivaolaj
• 1 fokhagyma
• 1 ek zsíros tejföl
• 1 tk dijoni magos mustár
• 1 csipet só, 2 csipet őrölt bors

A padlizsánoknak levágom a sapkáját, és hosszában félbevágom őket. A félbevágott felükkel lefelé ráteszem a lealufóliázott grillrácsra, és a héjas oldalukat kicsit megszurkálom késsel (ne kérdezzétek miért, egyszerűen megszokásból). Majd mehetnek is be a sütőbe, 200 fokon mérettől függően kb. 20-30 perc alatt szépen megsülnek, ami abból is látszik, hogy a lila bőrük szépen megbarnult. Miután kivettem a sütőből, rájuk hajtom az alufóliát, és hagyom kicsit állni, hogy a héjukat majd egy mozdulattal le lehessen szedni a zöldség húsáról. Addig is nagyon apróra felkockázom a lilahagymát, és picit megsózva leöntöm citromlével.

Ezután vissza a padlizsánokhoz: a héjukat kézzel lehúzom a húsról, ha valaki finnyás, akkor kanállal is lekaparhatja a szottyadt puha és még mindig baromi forró belsőséget. A lenyúzott padlizsánhúst (a vegák most lehet, hogy kicsit megundorodtak az állati szóhasználattól) beledobom egy robot- vagy turmixgépbe. (Mint említettem, ez az indoor recept, itt használhatunk turmixgépet a potyoláshoz). Rádobom a fokhagymát, beleöntöm az olajat és megfűszerezem sóval+borssal valamint a tejföllel+mustárral. Majd finoman az egészet összepürésítem. Ezután a padlizsánpépet átöntöm egy kistálba, és hozzákeverem az apróra vágott lilahagymát és mehet is a hűtőbe pár órára. A padlizsánkrém ugyanis hidegen a legjobb forró pirítóssal.

Outdoor padlizsánkrém / avagy a vinetta bukolikus megközelítése

•  2-3 padlizsán egészben
• 1 nagyobb lilahagyma (a legjobb a kibédi!)
• 1/2 citrom leve
• fél-1 dl extra szűz olivaolaj
• 1 csipet só, 2 csipet őrölt bors

Az egész padlizsánokat rádobjuk a grillrácsra, és szabad tűzön megsütjük, néha a száránál fogva forgatunk rajta. A megsült padlizsánokat félrerakjuk állni (lásd fent), és közben a lapítón (vágódeszkán) felaprítjuk a hagymát majd sózzuk és meglocsoljuk citromlével. Amíg a citromlé kicsit meglazítja a hagymát, addig töltünk egy pohár sört (oder száraz fehérbort). Ezután a lapítón elkezdjük potyolni a vinettát. A padlizsán potyolásához a legjobb vmi faélű eszköz, de adott esetben potyolhatunk késsel / bicskával is. Addig potyoljunk, amíg nem lesz rusztikusan darabos a vinetta, ezután keverjük el benne a többi hozzávalót is. Friss vagy parázson pirított kenyérrel a legjobb extra adag kibédi hagymával.

u.i.: Tegnap vettem medvehagymát is, hogy majd a fokhagymát azzal helyettesítem a padlizsánrkrémben, de végül nem volt merszem a bevált recepten változtatni. Ha vki kipróbálta így is, szóljon! 

 Nagy levegővétel és még nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy egy ilyen ételről, mint a pizza bejegyzést írjak. De azt hiszem, eljött az idő: számtalan próbálkozás, rengeteg elcseszett tészta, és elhagymázott (sic!) szósz után úgy gondolom az itthon sütött pizzám eljutott arra a szintre, amit ki merek tenni erre a blogra.

Mielőtt rátérnék a lényegre rögtön azzal kell kezdenem, hogy a pizzakészítés is olyasmi, mint a politika: sokaknak megvan róla a határozott véleménye, és sokan sokféleképpen képzelik el, hogy mi a jó a népnek. És ez így is van rendjén, mindenki úgy csinálja otthon, ahogy jól esik. Én sem akarom itt megmondani a tutit, és nem várom el, hogy az alább leírt receptet majd bekeretezve kiakasszák a közintézmények falára követendő példaként. Ez nem egy zsinórmérték, hanem egy egyszerű recept, amit tengernyi próbálkozás előzött meg, mire azt mondhattam magamnak, hogy ezt a pizzát már az unokatestvérem olasz barátjával is meg merem kóstoltatni, anélkül, hogy utána kínos irányt venne a beszélgetés a családi ebédnél.

No. 1: A pizzaliszt

Az egész azzal kezdődött, hogy apósomék rátaláltak egy olasz étel-nagykereskedésre, és rendesen bevásároltak olyan alapanyagokból, amiket másol nem látni és nem is nagyon kapni: így pizzalisztből is került a kosárba. Márpedig egy rendes pizza tésztához elengedhetetlen az igazi pizzaliszt!

A tésztához mindössze 4+1 hozzávaló kell: liszt, hideg víz, élesztő, só, a +1 hozzávaló pedig a cukor. Mind az öt összetevőn el lehet bukni a tésztát, de a legnagyobbat mégis a liszten lehet elnyalni. Ugyanis az igazi pizzaliszt alatt én a 00-ás lisztet értem. (Persze, a kiművelt gasztrosznobok már ütemesen bólogatnak, ők bizonyára régóta tudták, hogy egy klasszikus pizza tészta csak 00-ás liszttel működik. Most már én is tudom, és ez a bejegyzés egy főhajtás előttük is!). Mert nekik volt igazuk: óriási a különbség a sima finomlisztből (itthon leginkább a BL55-ös búzafinomlisztről van szó) és a 00-ás pizza lisztből készült tészta között. Anélkül, hogy belemélyednék a „búzakémiába” és sikérvázról illetve glutaminról értekeznék, legyen elég annyi, hogy az extra finomra őrölt és többször átszitázott 00-ás liszttel könnyebb a munka: a tészta rugalmasabb, lazábban gyúrható, mert nem ragad, mégis nagyon elasztikus lesz.

A pizza tészta elkészítése:

hozzávalók: ½ kg 00-ás liszt, 3 dl víz, 5g szárított élesztő (ez pont egy tasaknyi), 1 tk só, fél tk cukor

A lisztet, ha nagyon alaposak akarunk lenni, akkor átszitálva egy nagy keverőtálba öntjük. A liszt halom közepébe csinálunk egy kis lyukat, ahová beleöntünk 1dl langyos vizet. Ebbe a vízbe szórjuk a szárított élesztőt és egy csipetnyi cukrot. Hagyjuk így a tésztát kb. 5 percig, amíg az élesztő elkezd dolgozni a vízzel és a cukorral. Ezután öntsünk a középső lyukba még egy dl vizet és egy villával (vagy kanállal) belülről haladva folyamatosan keverjük el az élesztőt a liszttel, majd sózzuk meg. Ahogy egyre nehezebb lesz a a kevergetés öntsük hozzá a maradék vizet, és lassan vegyük át a kezünkkel a dagasztást. Ha már kellően összeállt a tészta, és nem nyúlik, akkor borítsuk ki egy alaposan belisztezett munkalapra, vagy nagy gyúródeszkára. A tészta a dagasztás, majd a későbbi nyújtás során még elég sok lisztet fel tud venni, így a gyúrás után mindig hagyjunk 5-10 deka lisztet a feldolgozáshoz! A legjobb, ha mindkét kézzel dagasztunk, így jól érezzük, hogy mikor kezd el összeállni a tészta. Ez a része persze elég fárasztó, de hát közben mehet a rádió és egy pohár bort lisztes kézzel is meg lehet fogni. Akinek pedig nincs meg az elszántsága vagy kidolgozott alkarja, az ezt a folyamatot dagasztógéppel is végezheti, sőt, még robotgépbe is dobhatja a tészta összetevőit.

Az egész dagasztás kb. 20-30 perc, ezalatt annyira összeáll a tészta, hogy egyáltalán nem nyúlik, nem vizes, hanem egy homogén tésztalabda lesz (lásd alább). Ekkor takarjuk le egy konyharuhával és langyos helyen kelesszük egy órát.

No.2: A paradicsomszósz

A számomra tökéletes pizzaszószig hosszú volt az út, és így visszatekintve vállalhatatlan próbálkozásaim is voltak a sorban. De ahelyett, hogy ezeket a kamaszkori kilengéseimet leírnám, inkább jöjjenek az összetevők:

1 db kockázott paradicsomkonzerv (400g), extra szűz olivaolaj, 1-2 fokhagyma, 1 tk só, 1 tk bors, 1-2 tk cukor, és a zöldfűszerek: friss bazsalikom, kakukkfű és babérlevél. Őszinte megjegyzés: a kakukkfüvet néha oregánóval szoktam helyettesíteni, de egyébként is a zöldfűszerek a bazsalikom kivételével szabadon variálhatóak.

Én kivétel nélkül konzervparadicsomot használok (vagy előre kockázottat, vagy egész paradicsomokat), mert a konzervparadicsomnak sokkal intenzívebb az íze, mintha sima paradicsomot használnánk, amiből amúgy is csak ritkán lehet jót beszerezni, a primőr vízízű és kásás zöldségekről ne is beszéljünk. Vagyis nem kell lenézni a konzervet, maga Heston Blumenthal is elismeri, hogy a konzerválás jobban koncentrálja a paradicsom ízét, karakteresebb és kicsit édeskésebb ízt ad neki.

A paradicsomot a fokhagymával és a fűszerekkel robotgépben vagy botmixerrel pürésítem, majd így beleöntöm egy lábosba, beledobom a babérlevelet és lassú tűzön egy órát rotyogtatom. A tűzről levéve kiveszem a babért és beledobom a zöldfűszereket, így ezzel meg is vagyunk.

No.3: Feltétek

Nem feltétlen szükségesek, én azt vallom, hogy minél egyszerűbb egy pizza, annál jobb, nem kell teleszórni hagymásbabbal vagy nyakon önteni lecsóval. Ennek ellenére néha engem is elkap a hév, hogy a fél kamrát rászeljem a tepsire, ennek a pszichológiája talán a csóróbb kamaszkorban keresendő, amikor saját pizzát még nem sütöttem, a pizzériában pedig minden egyes feltéttel drágult a pizza. Szóval higgyétek el, lehet kísérletezni, de 10-ből 9-szer az egyszerű margherita fog nyerni!

A sütés

A jó pizzához magas hőfok kell, az igazán magas hőfokhoz pedig kemence. Kemencéhez pedig nagy hely, ami ritka Budapest belvárosában. Így maradjunk annyiban, hogyha teljesen reprodukálni nem is tudjuk egy kemence hatását, azért a max. 250 fokos elektromos sütő is megteszi. Az olasz pizzákat ugyanis olyan kemencékben sütik, amiknek a belső hőmérséklete kb. 500 °C, így ott 1,5-2 perc alatt elkészül a világ legnépszerűbb étele.

Szóval mi csak állítsuk be az otthoni sütőnket 220-230 fokra légkeveréses funkcióra, és ami nagyon fontos: a tepsivel / sütőlappal együtt melegítsünk fel a sütőt. Ugyanis a kemencében sült pizzák részben azért lesznek olyan ropogósak, mert a tésztájuk alulról is kapja a hőt, amint betolták a péklapátot. Amint kellően felmelegedett a sütő, vegyük ki a tepsit, szórjuk meg finoman liszttel és tegyük bele a már készre nyújtott tésztát; nagyon vékonyra nyújtott tészta esetén használhatunk sodrófát, amire előbb feltekerjük a tésztát majd a forró tepsiben legörgetjük. A tésztát elegyengetjük, a kilógó részeket levágjuk, és rákanalazzuk a paradicsomszószt. Ezután jöhetnek a fakultatív feltétek, majd a sajt: én pizza mozzarellát használok, mert egyszerűen ez vált be leginkább, de aki megengedheti magának, nyugodtan használjon friss bivaly mozzarellát, amit kézzel rusztikusan rátördel a pizzára. Ezután az egészet finoman meghintjük olivaolajjal, merthogy J. Oliver is mindig ezt csinálja, és ez a mozdulat önbizalmat kölcsönöz minden amatőr szakácsnak. Amúgy a lépés elhagyható, különösen akkor, ha a pizzát már előtte teleszórtuk szalonnával és kolbásszal.

A sütési idő 220-230 fokon kb. 7-8 perc, ez idő alatt kellően megsül a pizza felszíne, és ami még fontosabb, a tésztája is átsül.

Ezután nincs más hátra, mint ölbe tett kézzel várni 5 percet a szájpadlásunk épsége érdekében. Ha ez is lejárt, fel lehet vágni, kézbe venni, majd jöhet az újabb szelet, egészen az utolsóig, mert pizzát hátra nem hagyunk (aka: „no pizza left behind”). Agree?

(Alább egy nagyon jó kis videó, hogy mitől jó a jó pizza: keep it simple!, vagyis csak egyszerűen!)

Ha Te is pizzafüggő vagy, tarts velem a facebookon is! 

 A távol-keleti konyhához való ragaszkodásom egyetlen embernek köszönhető. Egy iszákos brit sztárszakácsnak, aki miatt 10-12 éve jó előre átlapoztam a tévéműsort, hogy egy részről se maradjak le. Aki miatt végül érdemes volt videómagnót venni, hogy minden műsorát felvehessem. Igen, ő Keith Floyd, a britek utazószakácsa (Isten nyugosztalja), akinek egyszerűen nem lehetett ellenállni, tátott szájjal néztem minden adását a spektrumon. Olyan vehemenciával és temperamentummal látott neki minden főzésnek, amilyennel Stahl Judit legvadabb álmában sem merne; égnek álló hajjal és persze teli pohár borral, hogy a képernyő előtt ülve legszívesebben én is bor és cigaretta után nyúltam volna, „hedonizmus rulez!” jelszóval. Floyd iszonyatos sebességet diktált minden adásnál, aminek az előnye leginkább az Ázsiában forgatott műsoraiban jött elő. A keverve-sütött (stir&fry) kínai és thai ételeket hamarabb összedobta, minthogy én felírhattam volna a hozzávalókat. Kis tálkákban volt kikészítve mindig a zúzott gyömbér fokhagymával, a koriander mag és zöld, a chili, és a többi ételenként változó hozzávaló, amik aztán egy percen belül kerültek a wokba. Hisz minél kevesebb időt töltött a tűzhely mögött gőzben és olajszagban, annál több ideje maradt a borra, a tájra és az emberekre.

És ekkor én is végleg beleszerettem az ázsiai ételekbe, azon belül is leginkább a thai konyhába. A thai gasztronómiában megvan minden, ami miatt nálam a topliszt élén van: gyorsan elkészíthető és egészséges kaják friss és színes fűszerekkel, egyértelmű ízekkel (édes, csípős), és persze a megunhatatlan rizzsel. Az év minden hetében, a hét minden napján képes lennék rizst enni.  Az autentikus thai konyha elsősorban jázminrizst használ, ami itthon is beszerezhető, és érvényes rá az alapvető igazság, hogy minél többet veszünk belőle, annál olcsóbb. A kulináris kisboltban persze 3x annyiba került, mint egy sima rizs, de ázsiai boltokban vagy piacon ennél jóval olcsóban hozzájutunk, és megéri. A jázminrizs hosszúszemű, illatos rizs, kis fogalomzavarral élve, ha a thai jing-jangban a fűszeres ragu a jing, akkor a jázminrizs a jang.

Számomra az ázsiai konyha topliszt első helyezettje a thai csirke curry. Ezt az ételt nagyon egyszerű elkészíteni, ha már beszereztük a szükségek hozzávalókat, amik a következők:

• fokhagyma: Nem csak mi szeretjük, a távol-keleti konyhák többségében elengedhetetlen hozzávaló, a legvadabb felhasználói egyébként a koreaiak.
• chili: ebből persze Thaiföldön is több tucatot használnak, de mivel mi Pesten vagyunk, bármilyen chili paprika megteszi, persze a legjobb, ha friss és nem szárított. Az alapszabály mindig ugyanaz: minél kisebb a paprika, annál könnyfakasztóbb.
• gyömbér: természetesen frissen reszelve, ma már bárhol kapunk friss gyömbérgyökeret (piacon vagy hipermarketben egyaránt). Drága Floyd barátunk színrelépése óta nálam mindig van otthon friss gyömbér, amit nagyobb mennyiségben megpucolok, felaprítom gépben, üvegbe töltöm és olívaolajat öntök rá, hogy sokáig elálljon a hűtőben.
• curry: itt ebben az esetben currypor, nem paszta. A curry kifejezés meghatározásáról majd egy másik posztban, ugyanis a curry szó alatt végtelen dolgot érthetünk és értünk is. Legyen elég most annyi, hogy curry fűszert veszünk bármely boltban.
• koriandermag: ázsiai boltokban mindenhol kapható, egészben és őrölve is.
• korianderzöld: frissen már nehezebb beszerezni, így vagy ültetünk saját fűszernövényként, vagy szárítva vesszük, úgy azért nem olyan intenzív az íze.
• kókusztej (min. 20%-os zsírtart.): a kókusztejet ugyanis a kókusz húsának lereszelésével és vízben való leszűrésével nyerik.
• újhagyma: zöld szárával együtt
• thai citromfű: ha be tudunk szerezni frisset, az a legjobb, ha nem, akkor marad a zacsis szárított. Az ételekbe a növény szárát és leveleit használjuk. Ehhez a curryhöz a zsenge levelekre van szükség.
• csirkemell apró csíkokra vágva
• halszósz: tulajdonképpen ez a thai só, ill. ami a kínaiaknál a szójaszósz, az a thai konyhában a halszósz. Persze vannak átfedések, mindkét ország használja mindkettőt az ételek sózása helyett. Ne ijedjünk meg, amikor először löttyintünk halszószt a wokba, enyhe eufemizmussal élve karakteres illata van, de ez a sütés alatt hamar elszáll.
• Nádcukor (vagy barnacukor): ez opcionális. Alapjáraton a kókusztejtől már kap egy kis édeskés ízt, de akik édesebben szeretik az ételt, azok tehetnek bele egy kanállal.

Ne ijedjünk meg ennyi hozzávalótól, a legtöbbet elég egyszer nagyobb mennyiségben beszerezni, és ha ezek ott vannak a polcon, már szinte magától összeáll az étel. Ha mégsem:

Elkészítés:

A thai curry elkészítésének ¾-ed részét az előkészítés/aprítás teszi ki, az étel készre sütése wokban 5-6 perc. Ugyanis először minden hozzávalót fel kell aprítanunk, mert ha már egyszer alágyújtottunk, akkor nem lesz idő bénázni. A wokban sütést sarkítva a lagzihoz tudom hasonlítani: az ember hetekig készül a saját esküvőjére, de amint eljön a nagy nap és kezet fog az első rokonnal a templom előtt, onnantól felgyorsulnak az események, és már csak akkor nyugszik meg (jó esetben), amikor másnap felébred.

A fokhagymát, chilit, gyömbért a koriandermagokkal apróra zúzzuk mozsárban vagy késsel, előtte persze érdemes kimagozni a chilipaprikát. Fogjuk a wokot (hogy miért a wokot, arról majd egy másik posztban bővebben), ami leginkább vasból van, de lehet teflonbevonatút is kapni, beleöntjük az olajat (növényi olajat, de nem olivaolajat), és csutkára tekerjük a gázt. Ha már kellően forró az olaj, beledobjuk a fokhagymát, gyömbért, chilit és koriandermagot, majd szinte rögtön utána a felcsíkozott csirkét. Persze közben az egyik kezünkkel vadul kavargatjuk a már belehajított dolgokat. A csirkére öntünk pár csepp halszószt, s persze nem állunk le a kavarással (ha elég magas hőfokon dolgozunk, akkor az étel folyamatosan serceg és gőzölög, így a kavarást nem lehet elfelejteni). Ezután hozzáadjuk a curryt majd egy fél perc múlva már az előtte jól felrázott kókusztejet. Így főzzük még max. 1-2 percig és a végén a tűzről levéve beledobjuk az apróra vágott korianderzöldet, citromfüvet, újhagymát, és legvégül Floyd tiszteletére töltünk egy pohár száraz fehérbort. Isten áldjon Keith, és Isten áldja a derék thai embereket!

Ja igen, a második pohár előtt még főzzük meg a rizst, és arra kanalazzuk rá a csirkecurryt. Hát nem egyszerű? 

 A haszontalan konyhai kellékek összegyűjtése könnyen ment, a 10 leghasznosabb listába szedése ennél jóval nagyobb falat. Mégis, mi alapján szelektáljak?  Ehhez a megfelelő kérdést kell feltenni:

- Ha egy 30 m²-es stúdióapartmanba költöznék, ahol a konyhai munkapult összesen 60 centi és ezen van a mikró is, a tároló pedig 3 fiók + felette egy szekrény, akkor melyik 10 konyhai segédeszközt vinném magammal?

A listából természetesen kihagytam a nagy háztartási gépeket, akinek nincs otthon hűtője és tűzhelye, annak az alábbi 10 dologra sincs szüksége. Az alapvető evőeszközöket (kés, villa, kanál) valamint a tányér+pohár kombót szintén kihagyom, ennyi erővel kezdhetném a felsorolást a csempézéssel vagy csatornázással. Bigott konyhafilként így is épp elég nehéz volt a választás, mintha azt kérdeznék tőlem, a 10 ujjam közül melyikre nincs szükségem. 

1. általános konyhai kés / séfkés

Nem kell ahhoz nagy gasztrománnak lenni, hogy megértsük, miért került az első helyre. Kés nélkül a konyha olyan, mint a fallabda fal nélkül. A kés az a konyhai tárgy, amit ha jól kiválasztunk, az életünk végéig elkísér minket, mint a pandorai na’vikat a repülő őshüllőjük (nem tudtam kihagyni, olyan friss még az „élmény”). A késvásárlásnál ne szívjuk a fogunkat, egy rendes szakácskés pénzbe kerül, de megéri az árát. Persze itt is el lehet szállni, hiszen vannak japán késköltemények százezer felett, de azért 10-30 ezer forint között már lehet jó kést kapni, amit kellő odafigyeléssel hosszú élet mellett is beírhatunk a végrendeletünkbe. Az ideális méretű kés (pengehossz és nyél) emberenként változik, de egy tipikus szakácskésnek kb. 20 cm hosszú a pengéje és a markolata ált. fémből vagy fából van (esetleg jobb fajta műanyagból). Ez a húsz centi nem azért kell, hogy a szakács igazán férfinak érezze magát, ez a pengehossz ahhoz szükséges, hogy a szeletelő mozgás folyamatos lehessen a vágódeszkán. 

2. vágódeszka

S már el is jutottunk a második tételhez. Ha már beszereztünk egy jó kést, akkor azzal ne a tányéron vágjuk fel a zöldséget, mert azzal ki is nyírjuk a kést. Az ideális vágódeszka fából van, és minél vastagabb, annál jobb (mondjuk 4-5 cm az ideális). Hiszen minél masszívabb, annál inkább ott marad a munkapulton, és nem kell sétálni aprítás közben. A műanyag (polipropilén) tálcák ugyan praktikusak, hiszen bedobhatjuk őket a mosogatógépbe, de az olcsóbbak hő hatására elgörbülhetnek és forogni fognak az asztalon. Egy jó fa vágódeszkát ne tegyünk a gépbe (mint ahogy fanyelű késeket se!), ezeket elég nedves konyharuhával tisztára törölni, és mehet a szeletelés. Egy profi konyhában higiéniai okokból is külön vágódeszkája van a nyers húsoknak és zöldségeknek, de ugye most stúdióapartmanban gondolkodunk.

3. duplafenekű rozsdamentes acél fazék

Ahogy a késeknél sem, itt sem mindegy, hogy mivel dolgozunk a konyhában. Ha egy edény túl olcsó, az nem véletlen, s ha túl könnyű, az sem. Egy jó fazékban van anyag, így azt rögtön éreznünk kell, mikor kezünkbe vesszük. Nagyon-nagyanyáink még főleg bikanehéz öntöttvas edényekben főzték a lucskos káposztát, aztán a 60-70-es évekkel (sajnos) divatba jöttek a sokkal könnyebb zománcozott edények, mígnem az áhított kapitalizmus meghozta a tökéletes főzőeszközt, a duplafenekű rozsdamentes acélfazekat. Amiben a több rétegből és különböző fémből álló fenekének köszönhetően valóban üvegesre lehet pirítani a hagymát (nem füstüvegesre), s amik ismerik az ideális hőelosztás fogalmát, így az étel nem csak alulról melegszik. Ma már egyébként  több helyen is kaphatóak fancy kerámia főzőedények is, ami szintén ideális választás. 

4. nyeles teflonserpenyő

A teflon az emberi kíváncsiság nagy találmánya, ha a múlt században nem vágyakoztunk volna annyira a holdra szállni, talán még most is csak vasserpenyőben sütnénk a tükörtojást. A ma kapható teflonserpenyők már teljesen hülyebiztosak, egy betanított majmot is megkérhetünk, hogy dobja össze benne a reggelit, nem lehet elrontani. A teflonserpenyő nagy előnye pedig nem is a főzés során mutatkozik meg, hanem azután. Semmi erőszak, semmi drótkefe, a teflonserpenyőt elég elsimogatni a vízben az elmosogatás helyett.

5. fakanál

A gyereknevelés mellett a konyhában is elmaradhatatlan, sőt, a keverő mozdulatokra talán még alkalmasabb, mint fenyítésre.

6. nyeles acéllábas

Ha nagyon hozzáértőnek akarunk tűnni, akkor a Vasedényben gyorsforraló után is érdeklődhetünk. Ugyanis amire én gondolok, az tulajdonképp egy nagyobb gyorsforraló. A lábas ugyebár szélesebb szájú és laposabb a fazéknál, s ebben az esetben egy nagy nyele van a két füle helyett. Ezáltal kicsit könnyebb vele bánni, és nem szaladhatunk bele olyan helyzetekbe, mikor anyázva dobjuk a mosogatóba a tűzhelyről levett fazekat. A profi nyeles lábasnak a nyele is hőálló fémből van, így a főzőlapon előpirított kacsamellet rögtön a sütőbe is bedobhatjuk.

7. merőkanál

A merőkanalat mindaddig nélkülözni tudjuk, amíg a) vagy nem készítünk semmilyen folyékony állagú ételt b) mindenből egy adagot készítünk c) nem szeretjük a buggyantott tojást. Amint e három kritériumból egyet is megszegünk, szerezzünk be egy merőkanalat, hogy ne kelljen vizespohárral kimérni a zöldborsólevest.

8. zöldséghámozó

Aki konzerven és mirelitkoszton él, jogosan felháborodhat, a zöldséghámozó nem az ő fegyvere. Pedig ott van a helye a top10-ben, jelentősen meggyorsítja a munkát, ha zöldséget kell pucolnunk, és igazán nem foglal sok helyet.

9. többlyukú reszelő

Klasszik darab, ez még a sajtos-tejfölös tésztához is kell, szóval kihagyhatatlan a konyhából. A legjobb a nagyitól örökölt 4-oldalú reszelő, mely valóban sokoldalúan felhasználható. De persze kaphatóak belőle alternatív darabok is.

10. konzervnyitó

Egy immár kétszáz éves találmány elmaradhatatlan kelléke a konzervnyitó, ami azóta sem vesztett fontosságából. Aki már járt úgy, hogy könnyes szemekkel és korgó gyomorral tartott a kezében egy kukoricakonzervet, az tudja, hogy egy ilyen kis vacak életet is menthet. 

Toplistát készíteni és rangsorolni nem könnyű. Ti mit hiányoltok a listából?

A jelenlegi gasztroőrületben, amikor főműsoridőben az összes megélhetési celeb beenged minket az otthonába és vacsit főz a többi megboldogultnak, amikor már a fél országnak megmutatták igazi magyaros fogásként a Wellington bélszín helyes elkészítését, akkor azt gondolhatnánk, itt már mindenről mindent elmondtak vagy leírtak.  Ezért én olyan témát kerestem, ami talán nincs még csontig rágva, de párhuzamba hozható a fent említett tévés ámokfutással: 10 olyan konyhai kelléket próbáltam meg összegyűjteni, amikre egy átlag háztartásnak kb. annyi szüksége van, amennyire ápdét norbinak a telített zsírsavakra.

A lista annak ellenére nem volt egyszerű, hogy a felesleges konyhai termékek gagyiarzenálja kimeríthetetlen. De hát a szortírozás szubjektív, függ az egyéni főzési szokásoktól, és persze a helyi (nemzeti) konyha sajátosságaitól is. Pl. helyet kapott a listában az osztriganyitó szett, ami egy bretagne-i anyuka számára nyilván elengedhetetlen, de egy magyar konyhafiókban a sznobéria csúcsát jelenti. A listába nem vettem bele az elektromos készülékeket sem; hogy ebből összeszedjünk 10-et, elég lenne bekapcsolni valamelyik hétköznap délelőtt a tévét, a teleshop ontja magából a minden praktikát nélkülöző konyhai célszerszámokat. Szóval maradjunk csak a kézzel hajtott segédeszközöknél, a felesleges leleményesség itt is tetten érhető, s ezek a kütyük még funkciójukban is sokkal korlátoltabbak.

 Rotato express – A krumplihámozó

Gyönyörű termék ez, a fogyasztóközpontú amerikai gondolkodás emblematikus példája, a konyhai összkomfort maga, hiszen ügyes, praktikus, kézre álló és csak 19,90 $. Itthon egy ilyennel hámozni a krumplit még egy baráti bográcsozáson is ciki lenne, nem beszélve arról, hogy a potato rotato-ba csak tökéletes amerikai focilabdaszerű zöldség illeszthető, egy háztáji meteor-formájú kolompérral nem sokra menne ez az elemes csoda.

Mezzaluna

Felvágósoknak, csajozós, „összedobok egy olaszos vacsit, frissen aprított bazsalikommal” típusú embereknek kötelező a mezzaluna, vagyis (olaszul) a félhold alakjáról elnevezett zöldfűszer aprító kés. Első blikkre a megkérdőjelezhetetlen profizmus érzetét adja ez a kétnyelű, de aki átlát a szitán, hamar rájön, hogy ennek is hamar elmegy a feelingje, és egy csokor petrezselyem azért egy sima séfkéssel is felaprítható, és az még a fiókban is elfér.

Salátacentrifuga

Hatalmas találmány, ha jól megtekerjük a kurblit a tetején, akkor a frissen mosott fejessaláta lecsepegetésének idejét radikálisan lecsökkent-hetjük. Kár hogy mindezt megoldhatjuk a két kezünkbe fogott saláta szisztematikus rázogatásával is, egyrészt  a tenyerünk nem foglal akkora helyet a polcon és jobban kéznél is van.

Osztrigabontó készlet:

Ó igen, az említett osztriganyitó készlet. A fém és a fa csodás találkozása, a finoman megmunkált matt inox-nyelű osztrigakéssel való munkát össze sem lehet hasonlítani azzal a mozdulattal, ahogy a konzervnyitóval az olajos sprotni után nyúlunk. De hát valljuk be, ennél még a szusitekeréshez szükséges bambuszszőnyeggel is többre megyünk, azt legalább tányéralátétnek is használhatjuk.

Műanyag hagymaszeletelő:

Elismerem, hogy ennek a honi alapszintű konyhai tevékenységben fontos szerepe van. Egy magyar ember számára a hagymaszeletelés megkerülhetetlen, mint a spanyoloknál a szieszta, vagy a portugáloknál a sózott tőkehal. Hagyma minden tisztességes kajához kell, és a húslevest (vagy vadast) kivéve leginkább aprított formában. Ehhez nyújt segítséget az alábbi fröccsentvény, amihez elég meghámozni a hagymát és már toszogathatjuk is bélyegző mozdulatokkal a szerencsétlent. De az ég szerelmére: ha valaki nem is tanul meg soha az életben főzni, ha legalább már hagymát tud késsel aprítani, nem lesz elveszett ember, van helye a társadalomban, és tisztelni fogják a barátai, akárhányszor egy bogrács feltűnik egy kertipartin.

Azért ezt a fajta hagymaaprítót lehet stílusosan és elegánsan is használni, erre jó példa a híres "slap-chopper" videó:

Hasábburgonya szeletelő:

A hagymaszeletelő analógiájára ez a feladat is könnyen helyettesíthető lenne egy egyszerű konyhai késsel. Ha sült krumplit csinálunk  - akár az általam méltán hanyagolt fritőzben akár csak sima lábosban – az nagy mennyiségben úgyis időigényes folyamat, szóval amíg egy adag sül, addig nyugodtan csiszolhatunk késtechnikánkon a következő adag krumplin.

Homár törő

 Itthon hívhatjuk akár diótörőnek is, hiszen mikorláttunk utoljára friss homárt a Lehelen? De ha már csak a dió maradt nekünk, akkor meg minek a homárollószerű fogó? Csupán elszomorít minket mikor eszünkbe jut, hogy a mi a országunkat sosem fogja már egy tenger se nyaldosni.  (és ez így is van jól, csak semmi revizionizmus! a szerk.) 

Krumplipucoló kesztyű:

A toplista első helyezettje is lehetne, ha rangsorolnánk a hiábavaló konyhai cuccokat. Ráadásul személyes kötődésem is van ehhez a gyilkos termékhez, hiszen a mi fiókunkban is lapul egy pár. Konyhai indokolatlanságát jellemzi, hogy kedvesem egy laza mozdulattal a vécépucoló szerek mellé dobta a fürdőszobában. Pedig kérem ez egy elegáns pucoló kesztyű, aminek a tenyérrészére irdatlan éles gumikristályok vannak fröccsentve, ami véresre hasítja a szerencsétlen zöldségek külső felszínét.  Egy ilyenben csak játék egy kiló krumpli meghámozása, feltéve, ha valakinek vannak kézműves hajlamai. Talán egyetlen dologra lenne valóban alkalmas, hogy az újkrumplit kicsit megborzoljuk, hiszen azt amúgy sem kell hámozni.

Hal formájú öntőtál

Teljesen értelmetlen és ízléstelen konyhai kellék. Eredetileg pástétomokhoz, terrinékhez és más, kocsonyaszerű ételekhez szoktak ilyen alumíniumtálat használni. De hacsak nem akarunk minden pénteken halpástétomot vagy halászléfagyit csinálni, akkor egy ilyen tál csak a helyet foglalja a konyhában. 

Ha valaki vette a fáradságot, és végigolvasta ezt az első bejegyzést, annak az a jutalma, hogy megírhatja kommentben, hogy mi legyen a top10-es lista utolsó, 10. eleme. Esetleg egy homár-villa? Vagy egy halszálkacsipesz? Tessék, tessék, várom a tippeket!