Világ mexikóii, egyesüljetek! Mondjuk velünk, magyarokkal, hisz annyi közös van bennünk. Ti is szerettek inni, és megvetitek a munkát, és mi is. Na jó, ez aljas volt, és sértő mindkettőnkre nézve, úgyhogy nézzünk más kapcsolódási pontok után. Mexikó a külföld számára ugyanúgy csak címszavakban létezik, mint Magyarország. Csak ott a Paprika, Puszta, Pálinka hármas (Puskással négyes) helyett, a taco, tequila, sombrero trióval példálóznak állandóan. Na meg a Cinco de Mayoval (magyarul: május 5-ike): egy olyan ünneppel, ami híresebb az országhatárokon kívül (leginkább az USA-ban), mint Mexikóban. Maga a Cinco de Mayo gyönyörűen jelképezi Mexikót, mint a hatalmas északi szomszéd délibábos, poshadt árnyékát. Május 5-én azt ünnepli Mexikó, hogy 1862-ben ezen a napon győzték le Pueblában a kétszeres túlerőben lévő francia hadakat. Az persze mellékes, hogy a franciák utána egészen a fővárosig nyomultak, és azt elfoglalva saját uralkodót ültettek az ország élére, amit csak 5 év után, 1867-ben sikerült felszabadítaniuk, némi amcsi segítséggel. Olyan ez, mint ahogy mi magyarok is szeretünk megemlékezni Eger vagy Kőszeg ostromáról, vagy éppen gyönyörködni a hősies győzelemmel zárult pákozdi ütközetben. Kis nyertes csatákon egy elvesztett háborúban, amikor egy pillanatra is, de megmutattuk a világnak. Meg 54-ban Bernben milyen k.rva jók voltunk az első félidőben.

Cinco de Mayo ünnepe nem október 23. vagy július 4., de az amerikaiakat ez nem érdekli: nekik ez a nap lett a nagy mexikói barátság és büszkeség ünnepe. Akárcsak Szent Patrik napja, amikor az egykori lengyel bevándorló és a bennszülött indián egyaránt megtalálja magában valahol nagyon mélyen az ír gyökereit és vidáman vedeli zöldre festett sörét. Mert mi másra jó egy „nemzeti" ünnep, mint a végtelen zabálásra és a reggelig tartó ivászatra. Jó lenne, ha ebből mi magyarok is tanulnánk, és mostantól minden szeptember 29-én (in memoriam Pákozd) áthívnánk magunkhoz a horvát (remember Jellasics bán) és osztrák szomszédainkat, és együtt istenesen betolnánk, pálinkát és Pelinkovacot vedelve, miközben egy tányéron pihenne a wiener schnitzel és a sült debreceni. Addig is, amíg erről nem lesz népszavazás, addig május 5-én emlékezzünk Mexikóra, készítsünk mindenféle mártogatóst és kenyérre kenőst a tacohóz (vagy pirítóshoz). A Cinco de Mayonak ugyanis ezek a vendégvárók a fő ételei: ezerféle salsa és guacamole (avokádókrém) hever ilyenkor az asztalokon, a Margaritát pedig vödörből merik minden tisztességes amerikai háztartásban.

Paradicsomos salsa (pico de gallo)

Hívhatnánk ezt akár mexikói bruschettának is (de nem tesszük), bár ehetjük ezt is pirítóssal, ez inkább egyfajta salsa, amibe a tacot vagy csipszet mártogatjuk. A recept főleg innen van!

Hozzávalók:

• 25 deka édes, húsos paradicsom (én apró szemű spanyol datolya paradicsomot használtam)
• 1 nagy fej fehér édes húsú hagyma (sonkahagyma is jó, de a vörös nem passzol ide)
• 1 db erős zöldpaprika (jalapeno helyett én apró zölderőset használtam)
• 1 lime leve (citrommal nem lesz ilyen, higgyétek el!)
• 1 csokor korianderzöld
• 3-4 mentalevél
• só, bors (és 1 ek olívaolaj ízlés szerint)

Nincs könnyű dolga annak, aki Magyarországon autentikus módon próbálja meg elkészíteni a pico de gallot. Egyik hozzávalót sem árulják minden sarki boltban: a magyar paradicsom ilyenkor még vérszegény és vízízű, a lime drága, sonkahagymát nem is láttam a Lehelen (a jalapenoról nem is beszélve) és friss korianderzöldet is csak a Culinarisban találtam. De nekem Mexikó megér annyit, hogy 5 helyről gyűjtsem be az alapanyagot.
A paradicsomot nagyon apróra felkockázzuk (vagy robotgépben nyomunk rá egyet) és egy szűrőbe tesszük, hogy a vizet lecsepegtessük. (Ezt a „paradicsomlét" azért ki ne dobjuk, mártsunk bele friss kenyeret, öntsünk rá extraszűz olívaolajat, sózzuk meg, és már kész is a tradicionális katalán tapas, a pa amb tomáquet.) A sonkahagymát is vágjuk fel nagyon apróra és tegyük a paradicsom mellé. Az erős paprikával vigyázzunk, csak a húsát kockázzuk fel, a magokat tegyük félre. Ezután jöhet bele a kifacsart zöldcitrom leve és az apróra vágott friss zöldfűszerek. Aki a mentát nem szereti, használhat helyette petrezselymet is, a lényeg, hogy ne spóroljunk ezekkel. Pár óra a hűtőben kifejezetten jót tesz neki, (ahogy a Margaritának is) mivel én nem voltam soha Amerikában május 5–én, a hosszú évekig kint élő unokatestvérem volt az éles teszt. És átmentem: egy kiskanálnyi pico de galloval megidéztem számára Amerikát és Mexikót együtt. Hát nem csodálatos?

Az ember onnan (is) tudja, hogy öregszik, ha már nem emlékszik arra, kinek-milyen sztorit mesélt el, ezért azzal a felütéssel kezd: „hogy az megvan, amikor..." és rögtön el is mondja a sztori csattanóját. Így ha még nem is hallottuk a vélhetően fergeteges történetet, a végét már előre vágjuk. És nem úgy, mint ahogy előre tudjuk, hogy Ted Mosby meg fog nősülni és lesz két gyereke, csak addig még végig kell nézni 8 évadnyi balf.szkodását, neeem. Olyan ez, mintha előre tudnánk, (SPOILER) hogy a vád tanújában Marlene Dietrich valójában a védelem tanújaként fogja a férjét szabadlábra juttatni, vagy hogy Tom Hanks nem azon a szigeten fogja leélni egész hátralévő életét Wilsonnal társalogva. Ezért nem merem megkérdezni, hogy azt már meséltem-e, amikor a diplomám után tiramisut vittem az akkori cégemnek (mert ugye nincs olyan édesség, aminek egy irodista ne tudna örülni), mire az egyik kolléganő kijelentette, hogy ő márpedig ebből nem kér, mert nem eszik olyan desszertet, amiben sajt van. Boldogok a lelki szegények – gondoltam, és sarkon is fordultam rögvest, „igyál egy pikoló hashajtót az egészségemre" – tettem még hozzá magamban. Az emberi korlátoltság nem ismer korlátokat, mégsem tudom felfogni azóta sem, hogy tudja magát valaki megfosztani a valaha létezett legtökéletesebb párostól, amit ember alkotott, a csoki-sajtkrém kombótól. Ha az ember két jó dolgot összeköt egy ételben, akkor azok néha kioltják egymást, néha viszont meghatványozzák egymás jóságát egy másik, magasztosabb szintre emelve az adott ételt. Na, a brownie és sajtkrém találkozása pont ilyen: mindkettő fogyasztható külön-külön is, de összeöntve valami olyasmi sül ki belőlük, ami minden hitetlen sajtofóbot egy harapásra megtérít.

(A receptet - apró változtatásokkal Csakapuffin-tól nyúltam, mert ha csoki, akkor csakapuffin)

Hozzávalók (18 cm-es tortaformához):

• 6,5 deka étcsokoládé (2/3 tábla)
• 6,5 deka vaj
• 8 deka cukor
• 1 tojás
• 3,5 deka liszt
• ½ kk sütőpor
• 20 deka krémsajt (egy doboz)
• 6 deka cukor
• 1/2 kk vaníliakivonat (aroma)
• 1 tojás

A márványos brownie pont úgy készül, mint a sima brownie. Összekeverjük a tészta hozzávalóit, amit aztán egy kivajazott (vagy sütőpapírral kibélelt) tortaformába öntünk, és 180 fokra előmelegített sütőbe teszünk. De a dolgunk itt nem ér véget: a sajtkrémet elkeverjük a tojással és a cukorral, és kb. 5 perc sütés után a brownie tetejére öntjük, majd visszatesszük a sütőbe még 20-25 percre. (A sajtkrémes réteget süthetnénk együtt a brownie tésztával is, de így egy picit a végén remegősebb lesz a sajtkrém, és én mindent szeretek, ami remeg, mint a kocsonya egy Hajdu mosógép tetején centrifuga alatt).

Persze sikerült idén is nagypéntekre, a legszigorúbb böjti napra időzítenem a 3,5 kilós füstölt parasztsonka főzését. Mivel az aznapra beütemezett két szem főtt krumplit már délben magamhoz vettem, délután nagyokat nyelve kezdtem el áztatni a csontos-bőrös lábszárat. Az embernek fáj a szíve leönteni az első főzővizet, de tudtam a második körre is bőven marad a vízben annyi a füstölt disznó esszenciájából, amiből majd a böjt után nem egy hétköznapi sóletet fogok éteri magasságokba emelni. Így miután 4 óra elteltével puhára főtt a húsvéti sonka, első dolgom az volt, hogy a főzőléből (mit léből, kocsonyából) lefagyasztottam párszor 2 decit a feltámadás utáni lakomákra. Ha létezik olyan, hogy „húsleves kocka", akkor 2 deci fagyasztott parasztsonka főzőlé egy igazi húsleves-konténer, ami rendesen arcul tud csapni minden férfias egytálételt. Mint például az alábbi lencsefőzeléket, ami inkább sólet lencséből, mint főzelék. És hogy a hús ne csak likvid formában legyen jelen az ételben, egy egész kacsamellet fektettem a lencsére, ami a sütőben töltött 2 óra alatt gyakorlatilag eggyé vált az őt körülvevő hüvelyes közeggel.

Hozzávalók:

• 25 deka lencse
• 1 marék gersli (árpagyöngy)
• 1 fej hagyma
• 1 sárgarépa
• 2 db szárzeller (vagy 1 fehérrépa)
• 1 gerezd fokhagyma felaprítva
• 2 dl sonkalé + kb. 4-6 dl alaplé (víz)
• Fűszerek: 1 ek mustár, babérlevél, 2 tk pirospaprika, bors, zellerzöld (és/vagy petrezselyem), kakukkfű a kacsamellhez

A megmosott lencsét (csupán megszokásból) egy órára beáztattam, ezalatt a zöldségeket apró kockára vágtam, és egy tűzálló sütőtálba dobtam. Ezután a lemosott lencsét és egy maréknyi gerslit is a tálba tettem, az egészet fűszereztem, hozzáadtam a sonka főzőlevét és még annyi alaplét, hogy egy ujjnyira ellepje a lencsét. A kacsamell bőrét átlósan kockásra irdaltam, bedörzsöltem sóval, borssal és kakukkfűvel, majd mindkét oldalát pár perc alatt elősütöttem. Természetesen először bőrös felével lefelé, hogy a lehető legtöbb zsírt kiadja magából. Majd a kacsát a lencse tetejére helyeztem – immár bőrös felével felfelé – és finoman benyomtam a lencse közé, a hogy a hús ne is látszódjon ki, csak a kacsaháj. Fedő alatt 160 fokos sütőben kb. 1,5-2 óra alatt a sonkalé teljesen eggyé vált a zöldséges lencseszemekkel, azok pedig az omlóssá párolódott kacsával. Nem egy Stahl Juci féle „gyorsan-finomat" fogás ez, de hát a sóletet sem kedd esténként szokták összerottyantani, hanem: péntek este betették sütőtálat a halkan duruzsoló kemencébe, hogy aztán sabbatkor már tényleg csak a kanalat kelljen megragadni.

Arról már a brownie keksznél is írtam, hogy mennyire túlzónak érzem a muffinok majmolását, csak amíg a hipermarketek polcain csomókban csüngenek a színes szilikonos muffin sütőformák, addig hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy van élet a mafinon túl is. Például itt a whoopie pie, (amiről persze én is tegnap olvastam először), ami az egyik legmenőbb és legtökösebb csokis süti, amit valaha kóstoltam. Kérem szépen, ezzel tessék villogni a családi teadélutánokon és unott hivatali névnapozásokon, garantált a vállveregetés. A whoopie pie, egy klasszikus amerikai sütemény, ha úgy vesszük egy igazi sütikorcs: se nem keksz (cookie), se nem pite, hanem egy krémmel töltött csokis süti, am leginkább egy Oreo kekszre hajaz, de pite név alatt fut. Neve egyébként onnan ered, hogy amikor állítólag az első ilyen süti elkészült, a kóstolója örömében így kiáltott fel: „Whoopie!", azaz juhéjj (lásd még yippee). Én egyszerűen csak kukipitesütinek hívom, de nevezhetjük akár amcsi macaronnak is, hiszen ezt is számtalan krémmel tölthetjük, csak ez olyan amerikai módra pufibb a törékeny európai macaronnál. És ha már ez a süti ennyire amerikai, a hagyományos hófehér vajkrém helyett én édes-sós mogyoróvajas krémmel töltöttem meg őket, mert azt ugye mindenki tudja, hogy a mogyoróvaj és a csoki ha találkoznak, akkor száj nem marad szárazon.

A recept egy még meg nem jelent sütis nagykönyvből van, amit a főszerkesztő asztaláról nyúltam le. És azt hiszem még bőven fogok belőle sütni, mert ennél a receptnél szóról-szóra követtem a leírtakat, és tessék, nagyon bejött!

Hozzávalók kb. 20 db whoopie sütihez:

• 17,5 deka vaj
• 15 deka barnacukor
• 1 nagy tojás
• 1 tk vaníliakivonat, ill. 1 tk őrölt gyömbér (fakultatív)
• 22 deka liszt
• 6 deka kakaópor
• 3 tk sütőpor
• 1,5 dl zsíros tej
• 2 ek joghurt
• A mogyoróvajas krémsajtos töltelékhez: 6 deka mogyoróvaj, 6 deka natúr krémsajt, 1 ek vaj, kb. 12 deka porcukor

1. A kimért puha vajat és a barnacukrot egy keverőtálban elektromos habverővel krémesre kikeverjük.
2. Hozzáadjuk a tojást és a vaníliát (gyömbért), és ezeket is elkeverjük a krémben.
3. Egy külön tálban összekeverjük a száraz hozzávalókat: lisztet, sütőport, sót és kakaóport.
4. A kakaós lisztből és a tejből pár evőkanálnyit átöntünk a vajas masszához, és elkeverjük. Majd további részletekben hozzáadjuk a maradék lisztet és tejet, folyamatos kevergetés mellett, hogy teljesen egyenletes masszát kapjunk.
5. Majd legvégén a két evőkanálnyi joghurtot is elkeverjük benne, hogy a végén igazán puha tésztát kapjunk.
6. A masszából 2 evőkanál segítségével 1 nagyobb kanálnyi tésztahalmot rakunk a sütőpapírral bélelt tepsire egymástól 5 centire, hiszen a kekszek sütéskor megdagadnak. Majd a tésztakupacokat egy forró vízbe mártott kanállal finoman lelapítgatjuk.
7. A csokis kekszeket 180 fokra előremelegített sütőben kb. 10-12 perc alatt készre sütjük, és hagyjuk őket kihűlni.
8. A mogyorókrémes töltelékhez a hozzávalókat alaposan elkeverjük és egy picit hűtőbe tesszük, hogy ne folyjék annyira.
9. Minden második csokis süti közepére teszünk egy kiskanálnyi mogyoróvajas krémsajtot, ráhelyezünk egy üres csokis sütit, és az ujjunkkal finoman lenyomjuk. Az egész keksztöltésben ez a legjobb: amikor a mogyorókrémet meglátjuk a csokis süti szélén szolidan kicsurranni.
10. Ha szeretnénk, minden keksz tetejét még külön is díszíthetjük csoki- vagy cukormázzal, de az nekem már túl édes lenne. Jó ez így is, de még milyen jó.

Több más honfitársamhoz hasonlóan rám is sokáig jellemző volt az (európai) átlagnál egy fokkal erősebb patriotizmus. Persze soha nem voltam olyan elvadult, hogy azt mondjam, Jézus magyar volt, és miénk a kiválasztott nép, hátrafelé sem szívesen nyilazok, lovat is csak szőr mentén, de mai napig szívesen hangoztatom, hogy a magyar nőknél nincsen szebb a világon (persze hogy van, de aki sokat járt Németországban az nem vitatkozhat ezzel az állítással), és könnybe lábad a szemem minden nyáron, amikor a szezonban először megpillantom a Balatont, holott az eszem (és főleg az asztmám) tudja, hogy a sós tengeri levegőnél nincsen jobb. De azt gondolom - az én esetemben - ez nem több egészséges hazaszeretetnél. Mi magyarok azért is ragaszkodunk ennyire az egy főre jutó Nobel-díjasok rekordjához és a többi hasonló, kétes hírű álstatisztikai elsőséghez, mert máshogy nehezen tudnánk feldolgozni azt a tényt, hogy egyébként semmivel sem vagyunk különbek más népeknél, sőt. Az élet annyi más területén vagyunk a WC-ülőke másik oldalán, annyiszor kellett meghallgatnunk, hogy most ugyan mi vagyunk a sereghajtók (akár GDP-növekedésről van szó, akár vébé-selejtezőről) de majd 4 év múlva k.rva jó lesz, annyi kátyút kellett már kettesbe visszaváltva kikerülnünk, hogy nem csoda, ha körmünk szakadtáig ragaszkodunk minden egy főre jutó olimpiai aranyérmesünkhöz, még ha teljesen értelmetlen is. No meg a világhírű magyar konyhához, ami persze megint csak idehaza világhírű.
Régen sok időt töltöttem Németországban, úgyhogy az ízlelőbimbóim megedződtek a kint töltött hetek-hónapok alatt. És a "német konyha" mellett könnyű volt elhinni, hogy a szaftos, magyar marhapörköltnél nincsen jobb kerek e világon. Pedig van élet a pirospaprikán túl is. És az is lehet szaftos, ízes, édes, és porhanyós és mmm. Mint például az alábbi recept, ami eredetileg osso buconak indult, majd ír marharagu lett (bár nem sok Dublini pubban csapolhatnak Soproni Démont), míg végül a mangalicaszalonnával (madzsar) és egy nagy evőkanál baracklekvárral (marokkói) vált valóban fúziós fogássá. Egy amolyan sörös marha estouffade, avagy estofado, stifadó, tadzsin, stew vagy éppen perkelt. Mellesleg életem eddigi legjobbja.

Egy ilyen csontos marhalábszárhoz persze megbízható hentesre van szükség. Ha a Lehelen vásároltok, én a Lumi Bt.-re esküszöm.)

Hozzávalók 2-3 főre

• ½ kg marhalábszár, velőscsonttal (ha lehet)
• 1-1 db sárga- és fehérrépa (vagy helyette szárzeller)
• 6-8 deka szalonna
• 1 nagyobb fej hagyma
• 2 fokhagyma
• 3-4 dl barnasör
• 3-4 dl húsalaplé (én a húslevesből mertem hozzá)
• 1 ek paradicsomkonzerv
• 1 ek baracklekvár
• Fűszerek: só, bors, 1-2 szál friss kakukkfű

1) Mint minden hasonló ragus étel ez is úgy kezdődik, hogy felkockázzuk a húst nagyobb (3-4 centis) darabokra. Mivel én csontos lábszárat használtam, ezért átvágtam az inakat és leszedtem a nagyobb zsíros részeket.
2) Egy serpenyőben picit lepirítjuk (nem pörcösre) a kockára vágott szalonnát, hogy rendesen kiengedje a zsírját. Majd a szalonnadarabokat áttesszük egy tűzálló edénybe (amiben később a ragu is sülni fog), és a maradék zsíron rendesen kérgesre pirítjuk a felkockázott húsdarabokat a velős csonttal együtt, és ezt is a szalonna után dobjuk.
3) A maradék húsos-szalonnaszafton megpirítjuk a nagyobb kockára vágott hagymát is, és sózzuk, hogy kevés levet eresszen. Amikor a hagyma már beitta a zsiradékot és kezdene leégni, felöntjük a sör felével, hogy a serpenyő alján karamellizálódott részek is feloldódjanak. Ha a hagyma már picit megdinsztelődött, a sörrel együtt ezt is a tűzálló edénybe öntjük.
4) Ez után jöhet a többi hozzávaló is a sütőedénybe: a nagyobb kockára vágott répák, a felaprított fokhagyma, a paradicsom, a baracklekvár és a fűszerek.
5) Majd az egészet felöntjük a maradék sörrel és annyi alaplével, hogy minden hozzávalót ellepjen. Az edényt lefedjük, és 180 fokos sütőben 3-3,5 óra alatt a ragut vajpuhára pároljuk. Közben egyszer kivehetjük a sütőből, és ha úgy látjuk hogy nagyon elfőtt a leve egy kis forró vízzel pótolhatjuk.

A végeredmény egy olyan szaftos marharagu, ahol a marhadarabkák lágyan omlanak szét az ember szájában, és a szaft, az a szaft a kesernyés édes barnasörtől, a fűszerektől, zöldségektől, és messze nem utolsó sorban a velős csonttól olyan konzisztens lesz, hogy az embernek tunkolás közben könny szökik a szemébe. Lehet, hogy pirospaprikát nem használtunk, de Anyu baracklekvárjából csak tettünk bele, és a marha is magyar volt, és és különben is, ez a marharagu sehol nem ízlene ennyire, mint itthon, e  lányoktól ölelt kis országban, melynek már a neve sem a régi.