Több más honfitársamhoz hasonlóan rám is sokáig jellemző volt az (európai) átlagnál egy fokkal erősebb patriotizmus. Persze soha nem voltam olyan elvadult, hogy azt mondjam, Jézus magyar volt, és miénk a kiválasztott nép, hátrafelé sem szívesen nyilazok, lovat is csak szőr mentén, de mai napig szívesen hangoztatom, hogy a magyar nőknél nincsen szebb a világon (persze hogy van, de aki sokat járt Németországban az nem vitatkozhat ezzel az állítással), és könnybe lábad a szemem minden nyáron, amikor a szezonban először megpillantom a Balatont, holott az eszem (és főleg az asztmám) tudja, hogy a sós tengeri levegőnél nincsen jobb. De azt gondolom - az én esetemben - ez nem több egészséges hazaszeretetnél. Mi magyarok azért is ragaszkodunk ennyire az egy főre jutó Nobel-díjasok rekordjához és a többi hasonló, kétes hírű álstatisztikai elsőséghez, mert máshogy nehezen tudnánk feldolgozni azt a tényt, hogy egyébként semmivel sem vagyunk különbek más népeknél, sőt. Az élet annyi más területén vagyunk a WC-ülőke másik oldalán, annyiszor kellett meghallgatnunk, hogy most ugyan mi vagyunk a sereghajtók (akár GDP-növekedésről van szó, akár vébé-selejtezőről) de majd 4 év múlva k.rva jó lesz, annyi kátyút kellett már kettesbe visszaváltva kikerülnünk, hogy nem csoda, ha körmünk szakadtáig ragaszkodunk minden egy főre jutó olimpiai aranyérmesünkhöz, még ha teljesen értelmetlen is. No meg a világhírű magyar konyhához, ami persze megint csak idehaza világhírű.
Régen sok időt töltöttem Németországban, úgyhogy az ízlelőbimbóim megedződtek a kint töltött hetek-hónapok alatt. És a "német konyha" mellett könnyű volt elhinni, hogy a szaftos, magyar marhapörköltnél nincsen jobb kerek e világon. Pedig van élet a pirospaprikán túl is. És az is lehet szaftos, ízes, édes, és porhanyós és mmm. Mint például az alábbi recept, ami eredetileg osso buconak indult, majd ír marharagu lett (bár nem sok Dublini pubban csapolhatnak Soproni Démont), míg végül a mangalicaszalonnával (madzsar) és egy nagy evőkanál baracklekvárral (marokkói) vált valóban fúziós fogássá. Egy amolyan sörös marha estouffade, avagy estofado, stifadó, tadzsin, stew vagy éppen perkelt. Mellesleg életem eddigi legjobbja.

Egy ilyen csontos marhalábszárhoz persze megbízható hentesre van szükség. Ha a Lehelen vásároltok, én a Lumi Bt.-re esküszöm.)

Hozzávalók 2-3 főre

• ½ kg marhalábszár, velőscsonttal (ha lehet)
• 1-1 db sárga- és fehérrépa (vagy helyette szárzeller)
• 6-8 deka szalonna
• 1 nagyobb fej hagyma
• 2 fokhagyma
• 3-4 dl barnasör
• 3-4 dl húsalaplé (én a húslevesből mertem hozzá)
• 1 ek paradicsomkonzerv
• 1 ek baracklekvár
• Fűszerek: só, bors, 1-2 szál friss kakukkfű

1) Mint minden hasonló ragus étel ez is úgy kezdődik, hogy felkockázzuk a húst nagyobb (3-4 centis) darabokra. Mivel én csontos lábszárat használtam, ezért átvágtam az inakat és leszedtem a nagyobb zsíros részeket.
2) Egy serpenyőben picit lepirítjuk (nem pörcösre) a kockára vágott szalonnát, hogy rendesen kiengedje a zsírját. Majd a szalonnadarabokat áttesszük egy tűzálló edénybe (amiben később a ragu is sülni fog), és a maradék zsíron rendesen kérgesre pirítjuk a felkockázott húsdarabokat a velős csonttal együtt, és ezt is a szalonna után dobjuk.
3) A maradék húsos-szalonnaszafton megpirítjuk a nagyobb kockára vágott hagymát is, és sózzuk, hogy kevés levet eresszen. Amikor a hagyma már beitta a zsiradékot és kezdene leégni, felöntjük a sör felével, hogy a serpenyő alján karamellizálódott részek is feloldódjanak. Ha a hagyma már picit megdinsztelődött, a sörrel együtt ezt is a tűzálló edénybe öntjük.
4) Ez után jöhet a többi hozzávaló is a sütőedénybe: a nagyobb kockára vágott répák, a felaprított fokhagyma, a paradicsom, a baracklekvár és a fűszerek.
5) Majd az egészet felöntjük a maradék sörrel és annyi alaplével, hogy minden hozzávalót ellepjen. Az edényt lefedjük, és 180 fokos sütőben 3-3,5 óra alatt a ragut vajpuhára pároljuk. Közben egyszer kivehetjük a sütőből, és ha úgy látjuk hogy nagyon elfőtt a leve egy kis forró vízzel pótolhatjuk.

A végeredmény egy olyan szaftos marharagu, ahol a marhadarabkák lágyan omlanak szét az ember szájában, és a szaft, az a szaft a kesernyés édes barnasörtől, a fűszerektől, zöldségektől, és messze nem utolsó sorban a velős csonttól olyan konzisztens lesz, hogy az embernek tunkolás közben könny szökik a szemébe. Lehet, hogy pirospaprikát nem használtunk, de Anyu baracklekvárjából csak tettünk bele, és a marha is magyar volt, és és különben is, ez a marharagu sehol nem ízlene ennyire, mint itthon, e  lányoktól ölelt kis országban, melynek már a neve sem a régi.