Magyar embernek a disznóvágás olyan, mint egy angolnak az időjárás: Az Obligát és mindig helyénvaló Beszédtéma; bármilyen társaságban előhúzható, kínos csendet áttörő jolly-joker. Kortól, nemtől, és társadalmi ranglétrától független: a disznóvágás összeköt. 32 év várakozás után tavaly decemberben vettem részt életem első disznóvágásán, de azóta is bárhol, bármilyen körben hoztam szóba a disznótort, mindenhol azonnal megnyíltak a kapuk és özönlöttek a kérdések: ugye a nyers fület kóstoltad? Sült vért ettél? Lógattátok vagy asztalon vágtátok? Palackkal pörköltétek? Pálinkával indítottak? A disznóvágás senkit nem hagyott hidegen, étkezési szokásokra való tekintet nélkül tódulnak a gyerekkori, vidéki vagy pestkörnyéki emlékek. Hajnali fények, csont hideg, pálinkamaraton, toroskáposzta, orjaleves, bélmosás, májas hurka, véres hurka, sváb hurka, epegörcs. (A disznóvágás címszavairól évek óta terjed egy írás a neten, sok százan hivatkoztak rá blogokon és fórumokon, nem érdemtelenül, gyönyörű esszenciája ennek a közösségteremtő élménynek.)

2004-ben még az EU-csatlakozás előtt a magyar közvéleményt jobban izgatta, hogy lehet-e majd az EU-ban disznót vágni (és mákos rétest sütni), mint az, hogy a németek mikor nyitják meg a munkaerőpiacuk kapuit, vagy hogy hány milliárdot kapunk a kohéziós alapból. Mivel a téma ennyire kurrens, még azt is megengedem magamnak, hogy saját élményeimet ne „csúcsszezonban”, hanem most március végén, a 16 fokos rügyező-teraszos időben tegyem közzé. Az emberarcú disznóvágásról a képes (videós) riportot holnap élesítem, csak itt és csak most (illetve holnap!), addig se menjetek sehova!