„Kérsz sört? És csokit? Csak sört, köszi. A sörre nem bírom az édeset, sör nélkül viszont még annyit sem bírom.” Hát igen, nehéz a választás, hogy az ember melyik szenvedélyének hódoljon, mert a kettő egyszerre nem megy. Pedig imádom a csokit, és alig tudok elképzelni desszertet nélküle. Nekem egy alma vagy egy gyümölcsjoghurt nem édesség. Nekem egy kiló cukor sem édesség, nekem a csoki = édesség. Mindegy, milyen desszert készül, csak legyen benne jó sok kakaó, vagy a végén meg lehessen kenni nutellával, a lényeg, hogy hozzájussak a napi fenil-etil-amin adagomhoz. A sörrel is így vagyok: szeretem a világos sört, és még jobban a barnát, szeretem az ale-t és még jobban a búzát, nekem az esti beülés = esti sörözés. Egy hete viszont az is kiderült, lehet halmozni az élvezeteket: egyszerre tolhatjuk az arcunkba a boldogsághormonokat (fenil-etil-amin) és a nyugtatót (lupulin). Az alábbi receptet a szeptemberi TV Paprika magazinban találtam és azonnal beleszerettem. S mióta megsütöttem, már nem a brownie áll a topliszt sütik élén. Hanem Ő, a sörös csokis sütemény.

Hozzávalók (8-10 személyre)

• 2,5-3 dl testes barna sör (én barna búzát használtam)
• 22 deka margarin
• 7,5 deka kakaópor
• 2 tojás
• 1,6 dl tejföl
• 30 deka liszt
• 40 deka cukor
• 1,5 kk szódabikarbóna

A tetejére:

• 10 deka porcukor, 25 deka mogyorókrém, 7 deka margarin

A sört egy lábosban felmelegítjük a darabokra vágott margarinnal, hozzáadjuk a kakaóport, majd a tűzről levéve jól elkeverjük. Egy másik keverőtálban a tojást összekeverjük a tejföllel és hozzáöntjük a picit már kihűlt sörös-kakaós keveréket, és végül a lisztet, szódabikarbónát és cukrot is. Kézi habverővel jól összedolgozzuk az összes hozzávalót, majd az egészet egy margarinnal jól kikent sütőformába öntjük, és 150-160 fokos sütőben (légkeverve) kb. 75-80 percig sütjük. (Hogy mikor kész a süti, azt egy tűvel/késsel ellenőrizhetjük: ha a beszúrt tűt simán ki tudjuk húzni, és nem ragad hozzá semmi, akkor lekapcsolhatjuk a sütőt és egy fél vállba veregetést már megelőlegezhetünk magunknak). Amíg hűl a süti, addig elkészítjük a bevonatot: én picit mikróba tettem a margarint a mogyoróvajjal együtt, mert melegen könnyebb homogén anyaggá dolgozni őket a cukorral. Ha kellően összeállt a massza, akkor egy spatulával bekenjünk a süti tetejét. A mogyorókrémtől egyáltalán nem kell megijedni, eszményien passzol az édes ízhez, az amerikaiak sem véletlenül vannak megőrülve a peenut butter&jelly-ért. Szóval szerezzünk csak be egy üveggel belőle, mert amit nem kenünk most a sütire, azt majd legközelebb felhasználjuk a fehércsokis-mogyoróvajas brownie-hoz. Vagy sütünk még egy sörös csokis sütit, aztán még egyet…

 Kicsit talán hatásvadász címet adtam a következő étteremkritikának, amit még tavaly írtam a Diningguide egyik pályázatára (Rob Gordon álnéven). De így másfél év távlatából visszatekintve sem tudok finomabban fogalmazni: a Pozsonyi úti Kisvendéglőben tett akkori látogatásunk horrorisztikusra sikerült. Mivel nem nagyon hiszek a negatív kritika építő erejében, annyit megígértem magamnak, hogy a fairplay szellemében még egyszer elnézünk oda, talán elhomályosítja majd az alábbi emlékeket:

„Der springt noch auf” – szóltam oda a feleségemnek Radnóti szavait idézve, amint akut hányingerrel küszködve kedvenc sörözőnkbe lépünk. Azonnal unicumért kiáltok, érzem, valami helyre kell, hogy vágja a gyomromat a kétes kimenetelű vacsora után. Alig 100 méterre vagyunk az egykor annyit látogatott Pozsonyi Kisvendéglőtől, ahonnan az imént gyöngyöző homlokkal sietve távoztunk. Ezt a sarki kisvendéglőt nem csak az újlipótvárosi lokálpatrióták ismerik, sokan járnak ide a környező kerületekből is. Főleg nyáron hívogató a hely, mikor májusban kiteszik a fedett kisasztalokat a járdára az októberi „visszaköltözésig”. Ilyenkor csak percekre szabadul fel egy-egy pad. Nem véletlen: kellemes, árnyas hely ez, az ember örömmel hűsöl itt pár sör mellett nyáron. Este 6 körül toppanunk be, még csak pár asztal foglalt, de fél óra múlva már mindnél ülnek. Örömmel tapasztaljuk, hogy a dohányzókat az emeletre száműzték, nem kis szó ez Budapesten, ahol sokszor a sajátos logika szerint a galérián lehet beszívni a lent kifújt füstöt. A belső tér kedves és otthonos, egyszerű boxokban egyszerű faasztalok, az általunk favorizált kocsmás-kisvendéglős stílusban, de szerencsére a piros kockás terítő nélkül. Az étlapon a házias, magyaros ételek dominálnak, de azért nem hardcore bugac burgeres a kínálat, viszont van tojásos nokedli és grenadírmars egyaránt. Előételnek velős pirítóst rendelünk, s ezzel kezdetét veszi vesszőfutásunk. A tányéron 3 megtermett velőscsont érkezik korrektül tálalva, fokhagymával és zöldségekkel. De az első harapás után kiderül, hogy ezek a csontok nem ma másztak ki a marhahúslevesből, vagy a leves volt másnapos. Akárhogy is, a velő romlott volt, pár kísérleti falat után letesszük a toastot és bizakodva várjuk a fogasfilét kapros-tejszínes-gombás mártással. Meg is érkezik hamar, s a tányérra pillantva konstatálom, ez még mindig az a hely, ahol a méret számít. A mártás eltakarja a két hatalmas fogasszeletet, de amint leások a halig, látom, nem véletlen a szósztakaró. A filé Orly módra készült, duzzad az olajtól. A kapros tejszín mindezt elsimíthatná, ehelyett megkerülhetetlenül szét van sózva, az ember semmi mást nem érez. Kapaszkodót nyújthatna egy facsarás citrom, de ez sajnos lemaradt a bőségtálról. Az agyonsózott mártás elgondolkodtat: ha ugyanannyi energiabefektetéssel lehet jól vagy rosszul is főzni, sózni vagy nem sózni, miért választják mégis a járhatatlan utat a konyhában?

Hétköznap koraeste 6-kor egy szabad asztal sincs a teraszon.

Egyetlen menedékünk a sör az asztalon, tisztességes csapolás, de nem képes ellensúlyozni a bevett sómennyiséget, így kiszáradva kérjük a számlát. Hamar menekülőre fogjuk, s csak a kiskocsmánkba betérve kezdünk az elemzésbe. Mi történt a régi jó Pozsonyi Kisvendéglővel? Talán csak mi fogtunk ki rossz napot, vagy böktünk rosszul az étlapra? A hangulat még mindig kellemes és meghitt, a kiszolgálás pedig közvetlen és barátságos, mégsem tolakodó, s az árak sem újlipótvárosiak. De a konyhával bajok vannak, talán a megszokás és a sok vendég elaltatta a szakácsok éberségét. Hát ébresztő, kérjük vissza a régi Pozsonyit!

 Amikor a padlizsánnak és a paprikának is szezonja van, akkor egy ilyen ppp-beruházást (Paprika-Padlizsán Partnership) kár lenne kihagyni. A helyzet az, hogy Kicsirigó képtelen megunni a padlizsánkrémet, így ha be akarok vágódni nála, a padlizsánkrém egy jó kezdet ehhez. A baj az, hogy én már eléggé unom a klasszikus verziót, viszont Kicsirigónak is szeretnék a kedvében járni; ennek a csipcsup problémának az orvoslásaként született az alábbi recept. Az imádott padlizsánhoz sült, (kápia) paprikát kevertem, amitől az egész krémnek narancssárga színe és kellően édes íze lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek: a padlizsán és a sült paprika együttes problémamegoldó képessége vitán felüli.

Hozzávalók:

• 1 kisebb padlizsán
• 5 db piros húsos paprika
• 1 gerezd fokhagyma
• 1-1   tk só és bors
• ½ dl extra szűz olívaolaj
• ½ ek citromlé (½ citrom levénél kicsit kevesebb)
• 1 ek tahini (opcionális, épp volt otthon)
• 1 csokor petrezselyem

Nem ajvár és nem is zakuszka: ez ppp-krém

Az étel nagyjából ugyanúgy készül, mint a sima padlizsánkrém: Egy tepsibe betesszük a megmosott és kettévágott padlizsánt, melléhelyezzük az egész paprikákat és 200 fokos sütőben kb. 20 perc alatt készre sütjük őket. A 20 perc alatt a paprikákat eygszer-kétszer megforgatjuk, hogy minden oldaluk szépen bebarnuljon. A sütőből kivéve a padlizsánt+paprikákat egy tálba tesszük, letakarjuk alufóliával és 5-10 percig így pihentetjük. Ennyi türelmi idő után egyrészt puszta kézzel meg tudjuk fogni a zöldséget, másrészt pedig sokkal könnyebben le tudjuk hántani a kezünkkel a paprika megsült+megbarnult héját. Miután a hámozással megvagyunk, nagyobb darabokra vágjuk a padlizsánt és a paprikákat, és a többi hozzávalóval együtt robotgépben picit összepürésítjük (ha rusztikusabban szeretnénk, apríthatjuk csak késsel is). A sült paprikának fantasztikus édeskés íze van, ezért – bár édesszájúak vagyunk – ebbe a padlizsánkrémbe egy csepp méz vagy cukor sem kell. Azonban a citromlé jól fog jönni, még jobban feldobja ezt az amúgy is könnyed és nyárias ételt, ami behűtve, kenyérre kenve, és rozéfröccsel…huhú…de jó. Ja, és hagyma sincs benne, úgyhogy abszolút felhasználóbarát.

Vendégposzt következik. Most, hogy a Goldenblog zsűrije beválasztotta a TOPlisztet is az idei év legjobb 11 gasztroblogja közé (amiért persze sok-sok köszönet) már azt is megengedhetem magamnak, hogy vendégszerzőket engedjek garázdálkodni a blogomon. Így most fogadjátok szeretettel Nako barátom bejegyzését a "Mit főzzek nyáron a hungaro-amerikai barátnőmnek" témában:

Keleties karaj kuszkusszal

Van egy nagyon jó barátnőm, aki már 15 éve Amerikában él. Furcsa módon, dacára annak, hogy valójában csak egy évig volt köztünk igazi kapcsolat, megmaradt a barátságunk, így minden karácsonykor és augusztusban találkozunk. Nem volt ez másként idén sem. Már június elején megbeszéltük, hogy mikor jön, hogy találjunk egy napot a szabadság sújtotta augusztusban amikor tudunk találkozni. Annyiban azonban különbözött az idei év, hogy most nem egy étteremben ültünk össze, hanem feljött hozzám. Jó előre szóltam neki, hogy készüljön, mert nem a netpincér főz majd, hanem én. Elkezdtem hát gondolkodni, mi legyen a menü. Nyilván adta magát, hogy valami magyaros jellegűt főzzek, hiszen Texasban se szürkemarha, se nagymama. Megértvén, hogy a gondolat nyilván nem unikális, hamar magam mögött hagytam  a babgulyás-töltött káposzta-marha pörkölt háromszöget és valami saját recept kigondolásába kezdtem. Tudni kell még a barátnőmről, hogy orvos papájának hála, gyerekkorában néhány évet Marokkóban éltek. Akkor legyen fúziós konyha, gondoltam. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én csak valami finom ebédet akartam csinálni, közben nem jutott eszembe, hogy gondolkodásomnak van tudományos megnevezése is - ezt csak később juttatta eszembe egy másik barátom ...)

Marokkóról hamar eszembe jutott egyik nagy kedvencem, a kuszkusz. Ha kicsit utána olvasunk, kiderül, hogy ez mennyire egészséges és mennyire klassz, de ennél sokkal fontosabb, hogy szinte bármi mellé jó, egyáltalán nem elcsépelt és könnyű megcsinálni. Ennyit a kuszkusz PR-ról. Külön kedvencem, igaz nem saját találmány, a mentás verzió.  A köret már megvan, gondoltam – igen, tudom, gombot a kabáthoz, de mindegy. Ha viszont kuszkusz, akkor valami szaftos dolog passzol mellé. Legyen magyaros, nyári és könnyű… Igen, igen, erre már nyilván mindenki tudja a választ: lecsó. Hogy kövessem a kuszkusz ízvilágát, a lecsóba is tettem egy kis mentát és elneveztem keleties lecsónak. Már csak a hús maradt, mert hát, nyár ide vagy oda, nálam húsnak lennie kell az ebédben. Szóval karajt sütöttem mellé, amit curryvel, mexikói fűszerkeverékkel és majorannával már előző este bepácoltam, majd egy napig állt a hűtőben, amitől igazán porhanyós és ízes lett. (A húst egyébként bárhogy fűszerezhetjük, csak a curryt ne hagyjuk ki belőle, mert attól lesz „keleties”). Ne ijedjen meg senki, a találmányom csak hangzásra bonyolult, alig egy óra alatt mindennel végeztem. Ja, és így még maradt is menta a mojitohoz…

Hozzávalók:

• 50 dkg paprika
• 50 dkg paradicsom
• 1 apróra vágott hagyma
• menta
• 30 dkg kuszkusz
• menta
• 60 dkg karaj
• currypor
• majoranna
• mexikói fűszerkeverék

A hagymát apróra vágom és kevés olajon megpárolom. Amíg összeesik, karikára vágom a paprikát és felaprítom a paradicsomot. Amikor a hagyma már jól összeszottyadt, rádobom a paprikát és egy egész kis vizet, hogy a fedő alatt jól megpárolódjon.  Amikor a paprika jó, akkor hozzáadom a paradicsomot, kis pirospaprikát és néhány levél mentát. A húst, ahogy mondtam, előző este (ne ijedjünk meg, ha egy pár órát áll a pácban, már az is bőven jó) befűszerezem és felöntöm annyi olajjal, hogy ellepje, majd hűtőbe teszem. Másnap egész kis olajon, kb. 10 perc alatt finomra sütöm mind a két oldalát.

A kuszkusz többféle módon is elkészíthető. Én egy lábosban vizet forralok, és beleteszek egy üveg jénait. A kuszkuszt pedig beleöntöm a tálba, mert így nem közvetlenül a láng, hanem a forró víz melegíti. Épp csak annyi vizet teszek hozzá, hogy ellepje, de 15 perc után megkeverem és újra annyi vizet öntök rá, hogy ellepje. Egy kis sóval és a mentával hagyom megpuhulni. Akkor lesz kész, amikor már puha, de nem száradt ki teljesen, hanem egy kicsit nedves.

 Ezzel a kérdéssel látogattam végig a hétvégén Nógrádkövesden az I. Palóc fasírtfesztivál fasírtsütő standjait. „Hát mi tettünk bele darált ződbabot” – mondták az egyik sátornál; aztán miután látták, hogy a hülye pesti ezt azért mégsem veszi be, megkínáltak pálinkával. „Mitől lenne palóc, hát mert itt sütjük, palócföldön.” – na persze, mi más válaszra számítottam. A koccintás után már boldogan osztották meg velem az épp sütött fasírt receptjét, ami nem tartogatott nagy meglepetést. A fő összetevő a darált marha – az egyenlőség jegyében ugyanis minden versenyen részt vevő egy helyről kapta a feldolgozandó húst, ez a hely pedig a környék titokzatos mecénását jelenti, akit egyszerűen csak „az olasz”-ként emlegetnek. Az olasznak pedig történetesen tehénfeldolgozó üzeme van és nem sertéshizlaldája, így a fesztivál-fasírtok is ebből készültek. A többi összetevő már a klasszikus, Magyarországon megszokott fasírt-vonalat követi: hagyma, fokhagyma, vízbe áztatott zsemle, só, bors, őrölt piros paprika, őrölt kömény, tojás és zsemlemorzsa voltak a fő hozzávalók. 

A fenti degusztációs fasírt menü ára: 600 Ft (12 fasírt, házi savanyúval és kenyérrel. Kell ennél jobb?

Vagyis nagy kilengések és újítások nem voltak a sorban, többségében a különbséget a vízbe- vagy tejbeáztatott zsemle, illetve a fűszerek aránya jelentette. Volt olyan versenyző, aki felhasznált őrölt chilit is, s volt, aki biztosra ment: ételízesítővel és fasírt fűszerkeverékkel nevezett. Pedig a fasírt olyan étel az amatőr szakácsoknak, mint a múlt századi európai kivándorlóknak Amerika: a szabadság hazája. Lehetőséget, reményt és szabad teret ad készítőjének, mindegy mit teszünk bele a darált húson kívül, csak meg lehessen formázni és ki lehessen sütni. A fasírt sokszínű, lehet lapos és lehet tömzsi, lehet kívül a zsemlemorzsa és lehet belül, lehet muszlim és lehet kóser, lehet édes és lehet csípős. És most hétvégén az is kiderült: lehet palóc is, ha úgy tetszik.

Ha valakit felcsigáztam volna, a palócfasírt történetéről itt olvashat bővebben, bár most mondom, nem lesz vele beljebb. A következő fasírt-posztban már elhagyjuk Nógrád-megyét, egyelőre még a köfte, a svéd és a távol-keleti húsgombócok között vacillálok, bár még az olaszos húsgolyók is játszanak. Hiába a fasírt (fák sírtak) száma végtelen, már csak az az Örkényi-kérdés, hogy ki a fasírt?