Azt hiszem, ma délelőtt sikerült visszamennem az időben. Az egész még tegnap kezdődött azzal, hogy a háziorvos kiírt betegszabira, én meg nyugodt lelkiismerettel baktattam haza a táppénzes cetlivel a szakadó hóesésben. A papír is igazolja, hogy nekem kérem most pihennem kell, még legalább 2 napig, semmi megerőltetés, iskola / iroda szóba sem jöhet. Milyen rég volt ilyen: későn kelhetek, egész nap pizsamában flangálhatok, ráadásul egyedül, felügyelet nélkül. Mint régen: mikor a szülők az irodában voltak, a nővérem az iskolában, én meg otthon tévézhettem orrvérzésig. Vagy a Nagyinál, akivel rabló römiztünk, miközben a Sat1-en futó helyi Mónika-showt hallgattuk, a kinti óvodából beszűrődő gyerekzsivajjal vegyítve. Nagyi már nincs velem, de a lakása és az udvarban lévő óvoda még igen, így a duplán csukott ablakon is áthallom Pistike és társai örömét, ahogy reggel 9-kor hangos szóval nekiállnak „eltakarítani"az éjszaka leesett havat. Csak délig vannak rideg tartásban, utána fél 3-ig ebéd és csendes pihenő, szerencsémre. A retrográd hangulatot tovább fokozom azzal, hogy a 80-as évek VHS-korszakának legjobb filmjeit nézem újra, persze már a youtube-on, de kizárólag magyar szinkronnal: Túl a csúcson csücsörítő Stallonéval, és az Éjszakai rohanás de Niroval, no meg Alonso Mosley FBI-ügynökkel. Mindkét film megunhatatlan, és nem csak amolyan Bud Spencer – Terence Hill nosztalgiából. Retro délelőtthöz pedig retro kaja dukál: úgyhogy maradék erőmből lencsefőzeléket készítettem benne főtt debrecenivel, szigorúan Nagyi retro tányérjában tálalva (sponsored by Pécsi Porcelángyár) akkora evőkanállal, amit gyerekként még merőkanálnak néztem. Mondjuk a főzeléket kicsit megvariáltam, rántással nem élünk, gyömbérrel és curryvel annál inkább.

Hozzávalók:

• 25 deka száraz lencse (előre beáztatva)
• 1 fej hagyma
• 1 szál kisebb sárgarépa, ½ fehérrépa
• kb. ½ liter alaplé (én a tegnapi húslevesből mertem át)
• 2 dl tejföl
• 2 ek olívaolaj
• kb. 1 ek ecet
• Fűszerek: 1 ek barnacukor, 1 tk reszelt gyömbér, 2 tk currypor, ½ tk chilipor, babérlevél

A lencsét én még előző este beáztattam hideg vízbe (igen, tudtam előre, hogy ezt fogom kívánni), de nem muszáj megtenni ezt a lépést, bár így áztatással lényegesen rövidül a főzési idő. Először is olajon megfonnyasztjuk az apróra vágott hagymát, majd rádobjuk a szintén apró kockákra vágott répát, a reszelt gyömbért, a fűszereket, és pár percig együtt dinszteljük. Utána jöhet bele a lemosott és lecsepegtetett lencse, majd az egészet felöntjük annyi alaplével, hogy az egészet egy ujjnyira ellepje, végül utánadobjuk a feltétnek szánt debrecenit. Fedő alatt kb. 20-25 percig pároljuk, és ha közben az összes folyadékot felszívta volna a lencse, akkor még finoman utántöltünk. (Ha nem áztattuk be előre a lencsét, akkor egész biztosan kell is még víz). Ha a lencse megpuhult, akkor egy jó merőkanálnyit kiveszünk belőle, egy külön tálban elkeverjük a tejföllel és botmixerrel krémesre pürésítjük, majd állandó kavargatás mellett visszaöntjük a többihez, ezzel be is sűrítettük a főzelékünket. Egyet rottyantunk az egészen, és már suhanhatunk is vissza azokba az időkbe, amikor még minden jobb volt, nem volt felelősségünk sem mobiltelefonunk, a gonosz elnyeri méltó büntetését, Sly pedig egyszemfia barátságát.

Valahogy úgy vagyok a vietnami konyhával, mint pubertás gyerek a szexszel: még nem igazán volt benne részem (mondjuk úgy, eddig csak egyedül csináltam), de tudtam, ha egyszer az igazit is kipróbálom, abba sem akarom hagyni.

Életemben nem vártam még úgy a tavaszt, mint mostanában. Amúgy sem vagyok türelmes típus, s talán a nikotin nélkül néha még ingerültebb vagyok, de ez a hideg már tényleg kikészít. Szó szerint. Pár napja megint kidőltem, pedig a leszokásban segítő „edzőm" olyan motiváló mailt küldött, miszerint a nem-dohányosoknak jobb lesz az ellenálló képességük. Az állóképességemmel nincs is gond, de a nátha ellen nem véd. De nem adom fel, és nem jelentek beteget: este vietnámi vacsora lesz, amit nem hagyhatok ki. A phó leves illata hajt előre a Tűzoltó utcában, ahol legutóbb épp tavaly nyáron voltam, a roma lakásétteremben. Csak akkor 40 fok volt és bringán ültem, most azonban egyedül a fagyos szél kísér az Ernő utcai Dang Muoi étterembe. Bizalmatlanul lépek be az ajtón, látva, hogy az asztalok U-alakban vannak elrendezve, mintha valami esküvőre készülnének, engem pedig kiráz a hideg az ültetett esküvőktől. Nem baj, csak a levest várd ki, utána már léphetsz is le – nyugtatgatom magam. Aztán mikor Gábor, a Lucullus bété alapítója röviden bemutatja az éttermet üzemeltető családot, a Dang-Muoi házaspárt és gyerekeiket, akarva-akaratlanul elmosolyodom, aznap talán először (de nem utoljára). Mindig is pozitív diszkriminációval közelítettem a visszahúzódó távol-keleti emberekhez, de ez a család olyan őszintén, szelíden és alázatosan állt ki bemutatkozni, hogy ismeretlenül is azonnal megkedveltem őket. Annak ellenére, hogy 10 éve a vendéglátásból élnek, a szülők ránézésre is olyan fittek, hogy fél kézzel vidáman összecsomagolják bármelyik magyar fitneszcelebet. Igen, ez meggyőző: ilyen számomra egy autentikus étteremtulajdonos és főszakács, nem a Benkő Laci bácsi vagy majd a Buday. De persze mindegy milyen aranyosak, én egy dolog miatt vagyok most itt: szerencsémre ez is az első fogás. Egy hatalmas adag, gőzölgő vietnámi marhahúsleves (vagyis phở bó) rizstésztával és zöldségekkel.

(További képek a fogásokról, a családról, és az étteremről a Facebookon!)

Divatosak mostanában az olyan könyvcímek, amik úgy kezdődnek, hogy „1001", és úgy végződnek, hogy „mielőtt meghalsz". 1001 táj vagy film, amit látnod kell, vagy 1001 étel, amit enned kell. Hatásvadász, demagóg és tolakodó címek, már azt várom, hogy mikor jönnek ki a bevállalós témákkal: Ezeregy híresség, akit megdöngetnél, ezeregy póz, amit kipróbálnál, mielőtt megdöglesz. Mégis, ha csak 100 ételt kóstolhatnánk csak meg halálunk előtt, a phó levest (ejtsd: fő) én mindenképp felvenném a listámra és elszántan ajánlanám mindenkinek. Mert ez a leves kész életelixír, megvan benne minden, amit csak az ember egy levestől várhat: az órákig főtt hús és csont esszenciája egy egész marhát megidéz a szánkban, a puha és véget nem érő rizstészta az otthon melegét kínálja, a roppanósan friss zöldségek adják az életerőt, az elmaradhatatlan kiegészítők (a friss koriander, chili, lime) pedig magát az életet teszik ízesebbé. Mintha meg sem hallottam volna, hogy még hat fogás jön, az egész levest kiszürcsölöm, pedig nem pici a tál. A tésztát és a vajpuha marhahúst evőpálcával adagokban előreküldöm és erre szürcsölöm rá a forró húslevet. Így a tányér egy véget nem érő örömforrás. A 2. fogásból (ami a klasszik vietnámi tavaszi tekercs) már csak egy darabot kérek, a kacsából és a fűszeres békacombból még épphogy csipegetek, de a desszertet már csak a szememmel kóstolgatom (asztaltársaim megjegyzéseiből ítélve jobb is). De mindegy is, ezek már csak a levezető körök, a mért kör a levessel megvolt, és bőven a várt időn belül teljesített. Elhatároztam, mostantól én leszek a phó leves nem-hivatalos utazó követe, minden phó levest kipróbálok még az országban (kezdve ITT, és ITT) és mindenkit phóevésre fogok buzdítani. Mert ha a vietnami ételeket a szexhez hasonlítjuk, akkor a phở leves maga az orgazmus. Találóan írta Uj Péter korábban: „A pho levestől módosult tudatállapotban sok mindent megért az ember. Nem az a csoda, hogy legyőzték az Egyesült Államokat, hanem az, hogy még mindig nem foglalták el."

A meghívást (és a képek egy részéért) köszönet a 10 éves Lucullus Bt-nek, a vendéglátásért pedig a Dang-Muoi családnak! Aki otthon is nekiállna megfőzni, a bűvös szakácson megtalálja a receptjét.

2 éve, amikor elkezdtem ezt a blogot írni, 2 alapszabályt fektettem le: 1) hetente kerül fel új tartalom és 2) posztokat fogok írni, nem Adrien Mole naplóját. Előbbit sajnos már többször megszegtem, voltak egy hétnél hosszabb szünetek, mert nem értem rá, nem jött az ihlet, vagy csak sz.rtam az egészre. De utána sosem kezdtem el magyarázkodni, hogy hova tűntem eladdig, és éppen milyen kalandos fordulatokat vett az életem, mert habár ez egy személyes blog, senkit nem akartam untatni a privát dolgaimmal. Ezért nem írtam tele ezt a kis kiberteret mindennap azzal, hogy mit reggeliztem, mit álmodtam, milyen filmet láttam, vagy hogy mit gondolok az alkotmánymódosításról. Mert ez a blog alapvetően a főzés és evés öröméről szól: arról, hogy miért a házilag sütött pizza a király, miért jobb a brownie, mint a muffin, és miért verhetetlen a Nagyi főztje. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ez az elképzelés naivabb még Kiszel Tünde 3D-s naptáránál is. Nem semlegesíthetem magam magam alól: ha 6 hete nem dohányzom, azt Liszt Olivér is megérzi, mint ahogy azt is, ha túl sokat dolgozom. És ha este a meló után túlzottan lelazulok, másnap Liszt Olivérnek is fáj a feje, nemcsak nekem. És ha kitalálom, hogy 2 hétig nem eszem búzalisztet, azt Liszt Olivér is megsínyli, és hiába kezd el kukoricás kenyereket sütni, azt mégsem teheti ki egy olyan blogra, aminek TOPliszt a neve. Szóval Olivérrel együtt vagyunk az élet császárai, de közösen hajtjuk a szopórollert is, ezt el kell fogadnom, és a kedves olvasónak is (már ha még nem klikkelt el a sok rinyálás után). Ehhez az elemi ráismeréshez (is) persze a mindig a lényegre törő Anyám kellett, aki csak ennyit írt a facebookra: „Mi ez a lustaság, már nagyon régen nem írtál a blogodba!?!" Se szia, se puszi, csak a tiszta ösztönzés maga. Oké Anya, az üzenet átjött, újra felveszem a fonalat. Úgyis rengeteg tervem és témám van, többek között írni egy összefoglaló bejegyzést a különböző rizsfajtákról és elkészítési módjaikról (nem igaz, hogy az emberek jó része nem tud rizst főzni), összeszedni a 3 legjobb gasztrokönyvet, amit legutóbb olvastam (Cserna-Szabóval, naná), és még sorolhatnám. De akkor kezdjük egy régi tartozással: egy nagyon kedves barátomtól pár hete megkaptam egy frissen lőtt dámszarvas egyik hátsó-felsőcombjának kifilézett dióját, amit aztán kincsként vittem haza, és míg éjjel a hús marinálódott, megálmodtam, hogy mi lesz belőle. Íme:

(További képekért gyere a Facebookra, ígérem, jó lesz!)

Egyben sült szarvasdió vadasan, gombás zsemlegombóccal

Hozzávalók:

• A húshoz és a marinádhoz: 1 kg szarvas felsőcomb filézve / 3+2 dl vörösbor / 1 dl olívaolaj / 1 ek borókabogyó / babérlevél, só, bors, friss kakukkfű
• A vadas mártáshoz: 1 fej hagyma / 3 szál sárgarépa / 1 szál fehérrépa / ½ zellergumó (vagy egy kisebb egész) / 1 ek mustár / 1 ek barnacukor / 1 dl tejföl vagy tejszín / 1 dl alaplé (vagy víz)
• A zsemlegombóchoz: 2 zsemle / 2 tojás / kb. 20 deka liszt / 10 deka gomba / fél csokor petrezselyem / só

1. A már megmosott és letisztított húst tálba tettem, leöntöttem vörösborral, olívaolajjal, megszórtam babérlevéllel, kakukkfűvel és borókabogyóval, letakartam folpackkal és egy éjszakára a hűtőbe tettem. Másnap kivettem a marinádból a combot, szárazra töröltem, és egy kevés olívaolajon közepes lángon minden oldalát megpirítottam, majd a húst félretettem. (Ha lett volna itthon finom szalonna, akkor talán meg is tűzdeltem volna velük a szarvast, hogy kicsit szaftosabb legyen a hús, de háztáji híján maradt a reform változat).
2. A zöldségeket apróbb kockára vágtam, és egy tűzálló edénybe tettem, aminek az alját előtte finoman kivajaztam. A zöldségek közepébe tettem az elősütött szarvast és leöntöttem még annyi vörösborral, hogy kb. ellepje a húst, majd az egészet lefedve 180 fokra előremelegített sütőbe téve legalább 1-1,5 órán át sütöttem. A végén hústűvel ellenőriztem, hogy a comb közepe is megpuhult-e.

(Azt, hogy a szarvascomb maghőmérséklete 90 fok azt jelzi: csirkepuhára főtt a nagyvad)

3. A készre sült húst kivettem és alufóliával letakartam, hadd pihenjen. A boros-sült zöldségeket serpenyőbe öntöttem, felöntöttem 1-2 dl vízzel, és 5-10 perc alatt beforraltam, majd a tűzről levéve egy botmixerrel pürésítettem. Végül mustárral és tejföllel krémesítettem, és sóval-borssal valamint barnacukorral ízesítettem. A zsemlegombóchoz: egy ek olajon megpirítottam a zsemlekockákat, amíg az összes olajat fel nem szívták, és a szélük pirulni nem kezdett. Ekkor hozzáadtam őket a laza galuskatésztához (2 tojás + annyi liszt, amennyit a tojások felvesznek). Ugyanebben a serpenyőben megdinszteltem az apróra vágott gombát, és ezt is a galuskatésztához adtam, akárcsak a felaprított petrezselymet. Ezután az egészet jól elkevertem és két evőkanál segítségével gombócokat formáztam belőlük, amiket sós, lobogó vízben főztem puhára pár perc alatt. És mert én így szeretem: a zsemlegombócokat a korábban használt serpenyőben egy kevés vajon megpirítottam.

4. Lehet, hogy az elején kellett volna szólnom, de most mondom: ehhez az egésznapos főzéshez hozzá sem kezdtem volna, ha nem lett volna a kamrapolcon egy bontatlan üveg vörösáfonya lekvár az IKEA jóvoltából. Mert ez a fanyar boros-zöldfűszeres szarvas üvölt (bőg?) az édesbogyós lekvárért. Sok-sok lekvárért.

„Nincs szükséged ránk, hogy kefélj, vagy tán félsz egyedül, hm? Felejtsük el az egészet, tele van a tököm a kötelező szexszel, hiszen még életemben nem dugtam, de már nem is akarok." – az Amerikai pitéből van ez az idézet, a szalagavató bálon hangzik el Jim szájából, akit erősen frusztrál, hogy mindenki rágörcsölt a szüzessége elvesztésére. Ez a rész jut eszembe, valahányszor arra gondolok, hogy fasírtot kéne sütnöm. Igazi, klasszikus, fasírt-fasírtot darált disznóból áztatott zsemlével, mellé édes-petrezselymes rizibizit, ahogy anno a Nagyika szokta. Mert egy gond van csak ezzel: nem tudok fasírtot sütni. Nem tudok, de már nem is akarok. Belefáradtam a próbálkozásokba, hogy sosem tudom azt az ízt még csak megközelíteni sem (nemhogy megidézni), amin felnőttem. Persze, felhívhatnám Anyámat, hogy ő hogy csinálja, hogy olyan finom lesz, de már nem érdekel, elegem van a kudarcokból. Elfogadom, hogy a fasírt az az étel, amit igazán jól csak az Anyukák és a Nagymamák tudnak sütni, nem keresem az okokat mögötte, nem harcolok ellene, elfogadom. És helyette kísérletezek minden olyan fasírtfélével, ahol nem hibázhatok. Mert hiányzik a viszonyítási alap, és az ízlelőbimbóim sem tudják azonnal jelezni az agyamnak, ő pedig nekem, hogy ez bizony rohadtul nem az a fasírtíz, amihez az emlékképek kötődnek. Így sütöttem már köftét, IKEA-húsgombócot (állati jó lett, majd a receptet is felrakom), és legutóbb krumplis laza©fasírtot, mert néha a szuperegészséges párolt lazacot is meg lehet unni. Ha valaki szereti a halízt egy húspogácsában és szeret pepecselni, így fogjon neki:

Hozzávalók:

• 30 deka lazacfilé
• kb. 30 deka krumpli
• 2 szál újhagyma
• 1 tojás
• 3-4 dl tej + egy ek barnacukor (csak a hal főzéshez)
• 3 ek zsemlemorzsa + a panírozáshoz
• 1 ek vaj és olívaolaj a sütéshez
• Fűszerek: só, bors, friss kapor, 1 ek citromlé, 1 kk dijoni mustár

Lazacfasírtot százféleképp lehet készíteni, ez csak egyféle verzió, elkészítési módjában hasonlít a svéd-húsgolyókra, mert az is főtt krumplival készül és tejszínnel. Itt a tejszínt, a tejben főtt lazac helyettesíti, amitől finom krémes lesz a hal. 1. Szóval, először is fogjuk a lazac szeletet (vagy szeleteket), és betesszük egy akkora lábosba, amit pont megtelít, hogy ne kelljen sok tejjel felönteni ahhoz, hogy ellepje. Feltekerjük a lángot, (de nem hagyjuk ott a konyhát, mert a kifutott tejet senki nem szereti feltakarítani) és amint forrni kezdene a cukros tej, levesszük takarékra, 1-2 percig bugyogtatjuk, majd elzárjuk és fedő alatt még főni hagyjuk. 2. Egy másik lábosban sós vízben megfőzzük a krumplit, majd egy krumplinyomón átnyomva keverőtálba tesszük, és hozzáadjuk a tojás, a fűszereket, és az apróra vágott újhagymát. 3. A lazacot kiemeljük egy vágódeszkára, és egy késsel (mintha csak padlizsánt potyolnánk) felaprítjuk egész pépesre. (Jobb szeretem így késsel az aprítógép helyett, mert így látom, ha még maradt benne szálka, és nem lesz az egész egy homogén rózsaszín massza, mintha csak ipari párizsit gyártanánk). A felaprított lazacot elkeverjük a krumplival, tojással, és a beleszórt pár evőkanálnyi zsemlemorzsával, és hűtőbe tesszük. (A zsemlemorzsa kihagyhatatlan, mert ő felel a halban és a krumpliban lévő víz megkötéséért.) 4. Kb. egy óra alatt lehűl annyira a cucc, hogy könnyen formázható legyen, és ne ragadjon a kezünkhöz. Merthogy kézzel formázunk, szép apró golyókat, amiket aztán egyesével meghempergetünk még egy kevés zsemlemorzsában. A sütéshez vajat és olívaolajat melegítünk a serpenyőben, és beletesszük a húsgolyókat, amiket ezután egy villával középen óvatosan lelapítunk, így nyerik el végső pogácsaszerű formájukat. A legfinomabb házi készítésű fokhagymás majonézzel, aiolival, vagy kaporszósszal. 

„Banánt Anyuka, banánt akarok" – sóhajtott fel Jenő, és már küldték is a borbélyhoz. Honnan vegyek én most banánt? – értetlenkedett Jenőke mamája. Na ja, 1962 nyarán ez a kérdés teljesen adekvát volt, hisz a 60-as években banánhoz nagy ritkán jutott az egyszeri anyuka, főleg télen, és akkor is leginkább csak pult alól, ha volt közértes a családban. Én ugyan még a 70-es évek szülötte vagyok, de gyermekkori emlékeim már csak a 80-as évek második felétől vannak (az első 6 évem valahogy kiesett, mint Keith Richardsnak a 70-es évek), és nem emlékszem ezekre a hiánygazdaságos időkre. Banán is volt, ha kértünk volna a testvéremmel. De nem kértünk, mert nem szerettük. Ha néha beadtuk a derekunkat, akkor csakis vékony karikákra vágva, kétágú kisvillával a tévé előtt ülve fogyasztottuk. Nővérem ugyanis híresen rossz evő volt, a testünket felépítő 206 csontból szerintem nála mindegyiket ki lehetett tapintani, ezért Anyámék azzal a trükkel próbálkoztak, hogy a banánt a héjától és formájától megszabadítva játékos formában diktálják belénk, miközben valami rajzfilm megy a tévében. A banán később sem tartozott a kedvencek közé; míg a teniszversenyeken mindenki banánnal tömte magát két meccs között, én megmaradtam a sport szeletnél. Ki hitte volna, hogy 20 év után villával széttrancsírozott banánokból fogok süteményt sütni, majd az egészet kétpofára bezabálni? És még rajzfilm sem kellett hozzá.

(A recept a 2013. januári TV Paprika magazinból van. És igen, legalább olyan szép lett, mint a hátsó képen!)

Ragacsos banános süti karamellszósszal / Hozzávalók:

• 27 deka liszt
• 15 deka vaj + a forma kikenéséhez
• 4 banán
• 1,5 kk sütőpor (1/2 csomag)
• 1/2 kk só
• fél ek porcukor
• 2 tojás
• 1 rúd vanília (vagy vaníliás cukor, vagy 1 kk vaníliakivonat)
• A karamellszószhoz: 2 dl tejszín, 10 deka vaj, 7 deka barnacukor, 3 ek méz

1. Először is kimérjük a lisztet, beleszórjuk a sütőport, egy kevés sót és félretesszük.
2. Egy keverőtálban habosra verjük a szobahőmérsékletre felengedett vajat egy fél evőkanálnyi porcukorral, majd hozzáadunk 2 tojást és ezzel is jól elkeverjük. Ezután jöhet a banánmassza, vagyis 2 banán villával krémesre törve és a vanília. Ezt is jól elkeverjük a többi hozzávalóval, majd 3-4 részben hozzáadjuk a lisztet és folyamatosan keverjük, amíg szépen összeáll a banános tészta.
3. A tésztát egy kivajazott sütőedénybe kanalazzuk, és 170-180 fokosra előmelegített sütőben kb. fél óra alatt készre sütjük. Tű- vagy késpróbával ellenőrizhetjük, hogy a tészta már nem nyers.
4. Ezalatt elkészítjük a karamellás szirupot, ami az egésznek a lényege: ehhez egy forralóedényben folyamatosan kevergetve addig melegítjük az összes hozzávalót (mínusz 2 ek tejszín), amíg a cukor fel nem olvad. Ezután lejjebb vesszük a lángot, és további 5 percig forraljuk, amíg be nem sűrűsödik a massza, és olyan lesz a cucc, mint a karamellás sűrített tej. Ha a kívánt állagot elértük, lehúzzuk a tűzről, és elkeverünk benne még kb. 2 evőkanálnyi tejszínt. Ettől lesz igazán homogén színű és krémes a karamellás szirup.
5. Ha a süti kész, kivesszük a sütőből, és a szirup 1/3-át egyenletesen elkenjük a tetején, majd visszatesszük a sütőbe még 2-3 percre, amíg a szirup a tetején el nem kezd felhólyagosodni, majd a sütőt elzárjuk.
6. A süti tetején elrendezzük a karikákra vágott másik 2 banánt, és meglocsoljuk egy újabb jó adag sziruppal, és félretesszük hűlni.
7. Tálalás előtt minden szeletre csurgatunk még egy adag karamellszószt, majd szép egyenletes mozdulatokkal, falatról-falatra haladva betermeljük az egész tál ragacsos sütit, hogy a végén egész arcunk karamellben tocsogjon, miközben elmorzsolunk egy könnyet a KGST-piacon felnőtt és megöregedett honfitársainkért.