Lehet-e mélyebbre süllyedni Pocaknál? Jelentem, lehet. Általában békén szoktam hagyni a reklámokat, marketingesként kellő empátiával és türelemmel figyelem őket, bár a mundér becsületéért nem mennék ölre. A pár hete-hónapja futó Pocak-reklámoknál azonban már ökölbe rándult a kezem, de az eredeti szpotot végül pont a mém-áradat mentette meg, és ezeket megnézve már nem tudtam rá úgy haragudni. Sőt, egy szakmai konferencián a reklámot gyártó cég már maga is sikersztoriként tüntette fel a zöld zokniból kedves beszélő gyomorrá avanzsált Pocakot. Aztán jött a Guseppe reklám, dr. 5ker vastagtésztás „eredeti olasz" pizzájával, amiben ha felcsendül a betétdal, több méterről is hajlandó vagyok a távirányító után vetődni, csakhogy még a dzsuzeppézés legelején továbbkapcsolhassak. (Az eredeti magyar reklámot nem találtam, helyette ITT VAN a lengyel verzió, de az élmény garantáltan ugyanaz). A reklám zenéje totális melléfogás, a jóízlés sárba tiprása, az emberi fül ellen elkövetett csoportos izgatás. Minden tisztelet és korrektség mellett is megkérdőjelezem, hogy ezt a reklámot adásba kerülés előtt tényleg meghallgatta-e valaki. De még Guseppe is kevés volt ahhoz, hogy az ingerküszöbömön átlépve páros lábbal csapja ki a biztosítékot. Mert hogy jött a Globus Ínyencmártás és a töketlen páros. Ha bárki lemaradt volna róla, kötelező darab:

Nézzük a forgatókönyvet, mit akart a költő mondani? A nyitókép egyértelmű: fiatal, tisztaságmániás pár konyhájában vagyunk (itt jegyzem meg, hogy emellett a sterilizált díszlet mellett még Berényi Miki vagy Barta Zsolt konyhája is igazinak tűnik), hétköznap este. A pár egymást stíröli mozdulatlanul, a férfi félig kitekert pózban várja, hogy a leány megszólítsa. Nem is kell sokat várni, a kamera forog, és Júlia megszólal: „Hű, de megéheztem". Mire a férfi már a hűtőnél van, mintha érezte volna, túl régóta álltak már mozdulatlanul a konyhában, ez a csaj éhes lehet. Hát így válaszol: „Maradt még egy kis sült hús. Csináljunk egy szuper szendvicset."-„Jó ötlet!" – kiált fel a lány széles mosollyal, ez a fiú tudja, mit akar. Talán azért is örül ennyire, mert ő már korábban betett két félbevágott bagettet a sütőbe, így legalább nem kell majd kidobni. És már kockázzák is a húst, közben egymásnak és a pult másik oldalán megbújó nézőnek is narrálják, hogy épp mi történik. Pikpakk a bagettre halmozódik a húsos mártás (vagy inkább mártásos hús), és a minden konyhában obligát rukkola+paradicsom páros. Ez így még nem kerek – gondolja magában a forgatókönyvíró – nem elég életszerű, vigyünk bele több játékosságot. Így a falánk lány a bagettért nyúl, mire feszt meg is kapja az udvarias, de annál határozottabb lebaszást partnerétől: „Mondom, mindjárt" – és már tányérra is helyezi a bagettet. Gyors egymásra nézés és a félmosolyból kiderül, nem ez az első veszekedésük, összeszokott párosról van szó, csak hát a hülye kamerák miatt izgulnak kicsit. Aztán hűtő becsuk, kamera leáll, párosunk jól megérdemeltem ropogtat. Innen üzenem nekik, és a forgatókönyvírónak: ha telerakják a hűtőt friss zöldségekkel (paradicsommal, cukkinivel, padlizsánnal, brokkolival) és gyümölcsökkel,  valamint sajttal és tojással, csak egy hülye retardált fogja elővenni a Globus mártást a maradék sült húshoz. Hogy miért? Mert ez így NEM életszerű. Ha elég bevállalósak, akkor abba a hűtőbe csak egy félig bontott, picit beszáradt Ínyencmártást, és a tegnapi lakomában megtépázott egyben sütött sertéslapockát teszik. És már nem is kérdés, hogy mi a vacsi. Hogy a hűtőn lévő mágneseket idézzem: HUPS, ez nem jött be!

"Olyan régen nem voltam szerelmes, olyan régen iszom cukor nélkül az életet. Olyan nagyon kellett már, nagyon kellett már nekem is valaki; én nem mondok olyat, hogy halálosan, de nagyon-nagyon." Szép Ernő

15 évig éltem Angyalföldön, 20 éve szerettem meg Szép Ernőt, és legalább 30 éve (mióta öntudatra ébredtem) szeretem a csokit, de korábban sosem hallottam a Kisgömb utcáról. Pedig ez az utca bizony többet rejt magában, mint ahogy azt a neve sugallja. Főleg mióta ideköltözött az utóbbi évek egyik legprosperálóbb hazai startup cége, miután kinőtte azt a bizonyos garázst. De abban garázsban azonban nem rock banda gyakorolt, és nem is szoftvert fejlesztettek, nem maltert kevertek és nem harangot öntöttek. Hanem csokit. Itt kezd izgalmas lenni, ugye? Mert mi kell a népnek ezekben a recesszióban és megszorításokban gazdag időkben? Hát a harapható, és instant-ható boldogság kockában és táblákban mérve. Jól érzett rá erre 2 éve a „garázstulajdonos", Mészáros Gábor, aki pár napja immáron Angyalföld Willy Wonkájaként látja el a minőségi csoki után epedőket.

(További töménycsokis KÉPEK a facebookon, ha nem hiszed, nézd meg!

Ezt Liszt Olivérnek is látni kell – gondoltam, úgyhogy boldogan mondtam igent a gyárlátogatási meghívóra. A kocsiból kiszállva máris csokizuhatagot, nyalókafákat körbeugráló manókat vizionálok, aztán a Kisgömb utcába befordulva azonnal vaníliás illat leng körbe. Már lépnék be a gyárba, amikor egy hálósapkás munkás elállja az utam. Idegeneknek belépni tilos! De hát itt a meghívóm, mutatom a mailt a zokostelefonon, blogger vagyok. Ez utóbbi őt kevésbé érdekli, az viszont kiderül, hogy ez itt a Ziegler Ostyagyár, nem a chocoMe frissen avatott üzeme, az itt van, épp a következő sarkon. Nemááár, hogy két csokigyár legyen egy utcában, ideköltözöm. A chocoMe-hez épp időben toppanok be, indul a turnus. Számba tömök 2-3 féle csokit a svédasztalról, és hozzáértő arckifejezéssel nyammogok, miközben lábamra és a fejemre húzom a védőhálót. Közben, ahogy az egy megnyitóhoz illik, pár szó esik az üzem belső kialakításáról: loftos hangvételű referenciaüzem volt a cél, ahol fontos, hogy tükröződjön a márka dizájnszemlélete. Jójó, elég a marketinges bullshit, ezt én is ismerem, - gondolom, de bölcsen magamban tartom - jöjjenek a beígért csokihegyek. Lila folyosón át megyünk a nyersanyagraktárba: a lila színnek egyébként nincs spirituális jelentése, helyzet az, hogy a kakaóbab nyersen lila. Ez tetszik, felírom, mint ahogy azt is, hogy az üzem korábban istálló volt, és még most is zabbal teli a padlás, de nem szedik le, mert majdnem úgy szigetel, mint az üveggyapot. Gábortól megtudjuk, hogy a kakaóbab Equadorból származik, de ide a Kisgömbbe már Belgiumból érkezik csokoládé pasztilla formájában. Ezeket a pasztillákat melegítik és vegyítik aztán össze rozsdamentes automata acéltartályokban a kívánt hőfokon, majd folyatják táblaformákba. Egy méterre állok az egyik fehércsokis tartálytól és arra gondolok, amit gyerekkorunkban szoktunk játszani: ha most meg lehetne állítani az időt és mindenkit kimerevíteni, akkor én odamennék a tartályhoz, beledugnám a fejem és kinyitnám a szám. Mivel a homokórát megállítani úgysem tudom, nagyot nyelve fotózom a 20 literes csokitartályokat. A formákba folyatott csoki ezután kapja meg az egyedi névjegyét: az ezer meg ezerszer variálható feltéteket, amiket kézzel hintenek a még folyékony csokoládéra. Ahogy pl. a liofilizált (erre még később visszatérünk) málna és pekándió finoman félig merül a csokiban, az egész megindító látvány. A csokik ezután dizájnos hűtőkamrába kerülnek, ahol 9 fokon szilárdulnak megfelelő állagúra. A csomagolórészlegen kedves lányok csomagolják és matricázzák fel az egyes táblákat. Sajnos egyiktől sem tudtam megkérdezni, hogy erre hogyan képesek, milyen önuralom kell ahhoz, hogy a kezükön naponta átfolyó több száz tábla egyikébe se harapjanak. Vagy egy hét után már nem is kívánják meg? Na, eeezt nem veszem be.
A turnus ideje lejárt, kifelé menet pedig újra megrohamozom a svédasztalt, kockánként végigmegyek a karácsonyi special selection-ön, és elég hamar megtalálom a magam nyertesét. Ami nem más, mint egy 39%-os tejcsoki fahéjjal, liofilizált almával, méz ízű csokoládépasztillával (asszem, ez volt a titkos fegyver), és törökmogyoróval. Egy kocka belőle, és az instant happiness garantált. Szegény Szép Ernő, talán csak neki is ez az egy harapás hiányzott a boldogsághoz.

(A meghívásért köszönet a Lucullus BT-nek, és a csokimester Mészáros Gábornak!)

Ki ne emlékezne erre a reklámra, amikor az aggódó anyuka videófonálás közben rajtakapja kislányát fekete Pákóval és Zénóval a gyöngyösi koleszban. A reklámból anno akkora hype lett, hogy a gyöngyösi főiskolák nyílt napjain kókuszgolyóval csábították be az érdeklődő diákokat. Nem véletlen, a kókuszgolyó népszerűsége hazánkban megkérdőjelezhetetlen, hungarikumabb még a szürkemarhánál is. A kókuszgolyó megkerülhetetlen, ott figyel minden intézményi büfé polcán: kókuszgolyót eszi a járó beteg a kórházi büfében, a bölcsész a Szabó Ervinben, a honatya a képviselői irodaház önkiszolgálójában, és kókuszgolyót kértem magam is sokáig a gimi büféjében. Mindaddig, amíg beszállítót nem váltott a büfés bácsi, és olyan lett a goló, mintha brikett téglát rágcsáltam volna. Pedig egy jó kókuszgolyó arról ismerszik meg, hogy nem száraz, hanem krémes, és formázható. Ez a tulajdonsága például állandó humorforrás volt a gimiben: mivel a büfés bácsi még a szalvétán is spórolt és minden kókuszgolyót hártyavékony nanoszalvétán tálalt, ha nem etted meg azonnal, és a padon felejtetted, elég volt egy finom tenyérnyomás egy arra járó pajkos osztálytárstól, és már csak az volt a kérdés, hogy kidobod vagy szalvétástul bevállalod. Így sok év távlatából azt is beismerem, hogy többször voltam elkövetője, mint szenvedő alanya ennek a gyermekien gonosz tréfának. Úgyhogy ezúton követném meg minden osztálytársamat, és szeretném kiengesztelni őket az alábbi kókuszgolyó recepttel, amit drága Anyósomtól kaptam.

Hozzávalók:

• 25 deka darált háztartási keksz
• 25 deka cukor
• 20 deka kókuszreszelék
• 12 deka darált dió
• 12 deka vaj
• 5 deka kakaópor
• 2 dl tej (vagy 1,5 dl tej, fél dl kávé)
• ½ dl rum, konyak vagy whiskey, kinek-mi

Egy nagy keverőtálban összeöntjük és elkeverjük a darált kekszet, diót, és 10 deka kókuszreszeléket. A vajat gőz fölött felolvasztjuk, simára keverjük benne a cukrot, és hozzáadjuk a kakaóport. Ha ez megvan, jöhet bele a meleg tej és egy kevés alkohol. Ezután egy kanál segítségével elvegyítjük a száraz és folyékony komponenseket és gyakorlatilag kész vagyunk. Formázás előtt jobb egy kicsit hűtőbe tenni a cuccost, hogy könnyebb legyen meghempergetni őket a maradék kókuszreszelékben. Ha valakinek van fölös ideje, nyugodtan dugdosson minden golyóba magozott rumos meggyet, amíg be nem golyózik.

Kedves Barátom, hallom, szeretsz inni, de nem szeretsz főzni. Na, akkor vegyél szépen egy adag friss csirkemájat, egy üveg finom fűszeres fehérbort, és gyere át hozzám. Berakjuk a kedvenc zenéd, kibontjuk a bort (hadd szellőzzön), szedünk egy tálba egy kevés andalúz olajbogyót és felvágunk pár szelet házi kenyeret. Ezzel indulunk. Ne, a hagymát bízd csak rám, szeretek sírni. Oké, a szalonnát vághatod te, de maradjon a májhoz is. Neeem, a májat nem áztatjuk, csak lemossuk és hagyjuk leszáradni. Hajszárító nem kell, csak tölts még bort. Elég! Na, felvágtam a hagymát, vedd elő a serpenyőt. Nem érdekel, hogy ez a kedvenc számod. Jó, előveszem én. Figyelj, most olívaolajat öntök a serpenyőbe és felhevítem. Tudom, hogy nem szereted ezt a szót, de egy profi szakács hevíti az olajat, vágod? Jó, jöhet bele a máj, de vedd vissza picit a tüzet. A sót leteheted, a májat csak a végén sózzuk, nem gittet sütünk. A fakanalat is hagyd a pélóba, inkább tölts még bort. Na most: látod, mit csinálok? A májat nem kavargatom, nehogy összetörjön, csak a serpenyőt rázom. Jöhet az őrölt bors, pár perc és kész is. A májnak ugyanis nem kell sok idő, drága Barátom. Akarsz előkóstolni? Akkor vegyél ki egy darab májat és vágd félbe. Ha a belseje már épphogy nem rózsaszín, kész is van. Tölts még bort, én kiszedem a májat. Jó, most jöhet a bacon. Te, ennyi maradt? Mindegy, ezt most beleborítom a serpenyőbe, most már jöhetsz a fakanállal. Most a hagymát is, de ne mellé. Nézd, megmutatom: a kés lapjával felszeded az aprított hagymát, és a kezeddel beborítod a serpenyőbe. Nice! Igen, jó sok hagyma kell, ne aggódj. Na, most pár percig hadd fonnyadjon, addig tölthetsz. Nem baj, ha elfogy, a májra majd sherryt öntünk, még jobb is. Oké, most jöhet két gerezd fokhagyma. Figyelj mutatom: a kés lapját rányomod, és tenyérrel megküldöd, így könnyen lejön a fokhagyma héja. Két gerezd mehet bele. Na, most öntök rá egy deci sherryt, add már ide az üveget. Jó, tekerd fel a lángot, hadd sisteregjen. Érzed az illatát? Neem? Én sem. Figyelj, amint elfő a bor, rádobjuk a májat. Zsír. A fakanállal menj most innen, fordítsd meg inkább a cédét, én meg lezárom a gázt. Most megmutatom, hogy aprítunk petrezselymet. Nem kell mezzaluna, nem buzulunk. A kés élét hintáztatjuk a vágódeszkán, látod? Na most ahogy az előbb mutattam, a kés lapjával szedd fel a petrust és tedd a májra. Ne röhögj, a petrezselymet petrusnak is hívják. Legalábbis a nagyanyám mindig így hívta. Köret? Nem lesz köret, kenyérrel esszük, rusztik a buli. Na, zene off, kapcsold be a tévét kezdődik a meccs. Látni akarom, ahogy elkenik ennek a majom murinnyónak a száját.

Hozzávalók:

• 1 üveg fehérbor (Irsai, vagy Degenfeld Muscat Lunel)
• 40 deka friss csirkemáj
• 1 nagyobb fej hagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 5-6 deka angolszalonna
• 1 dl jerezi sherrybor
• Fűszerek: só, bors, 1 csokor petrezselyem

Valljuk be, nem lehet minden ebédnek nevet adni. Apám anno azzal vegzálta Anyámat a vasárnapi terített asztalnál, hogy - még mielőtt az evőeszközhöz nyúlt volna - megkérdezte, mi az adott étel neve. Anyám csak sóhajtott, én pedig elkezdtem sorolni neki a tányéron fellelhető hozzávalókat, majd a végén hozzátettem, hogy „egytálétel", mert ezt mindenre rá lehetett húzni. Most, hogy már szülők nélkül élek, nem félek a „basz" szót használni, és nem azért, hogy menőnek tűnjek, de egyszerűen vannak olyan csúnyának tűnő basic szavak, amiket álvagányság nélkül jól esik használni, leírni pedig egészen felszabadító érzés. Ennyit az alábbi recept címéről, amit egyébként pont Apunak csináltam, mert holnap átjön ebédre. A sütőtök egyik feléből gyömbéres-currys krémleves lett, a másikból pedig egy igazi férfias egytálétel, debrecenivel, krumplival, hagymával és baconnal (mert hiába a 22 fok, közeleg a tél, kell a zsír). És mivel bringával jön az „Öreg", jól fog csúszni rá a vörösbor.

Hozzávalók

• 1/2 sütőtök (kb. fél kg)
• 30 deka debreceni kolbász
• 4 db krumpli
• 1 nagyobb fej hagyma
• 5 deka angolszalonna
• 2 gerezd fokhagyma
• ½ dl olívaolaj
• 1-2 dl vörösbor
• Fűszerek: só, bors, fél tk őrölt chili és currypor, 1-2 szál rozmaringág

A sütőtököt és a krumplit meghámozzuk, felkockázzuk, ez utóbbit pedig vízben 5-6 percig előfőzzük, félpuhára. Egy sütőedénybe szórjuk a gerezdekre vágott hagymát, fokhagymát, felkockázott bacont, a tököt, debrecenit, majd a leszűrt krumplit. Meglocsoljuk olívaolajjal, fűszerezzük és az egészet jól összerázzuk / kanalazzuk, hogy minden hozzávaló kapjon a jóból. A végén felöntjük 1-1,5 dl vörösborral, letakarjuk alufóliával és 180 fokos sütőben kb. 45 percig sütjük, majd a fóliát levéve még 10 percig rápirítunk a tetejére is. Alig csináltunk valamit, a végeredmény mégis fenomenális. Minden hozzávaló összhangba kerül: a töktől és hagymától édes, a kolbásztól és bacontól sós-füstös, a chilitől, currytől, bortól pedig kellően fűszeres lett ez az igazi, őszi egytálbasz.