Nem könnyű a focibolond blogger élete egy EB alatt. Munkába, majd piacra járni úgy, hogy hatkor már meccs kezdődik, mindez kihívás. Nincs mese priorizálni kell, vagyis első a meccs, második az esti meccs, és csak ezután jön a konyha. Ilyenkor nincs idő pizzatésztát gyúrni, vagy nokedlit szaggatni a haluskához, bármilyen jól megy is a sztrapacska a sörhöz. De még blogot írni sem nagyon, így fel is hagyok az obligát bevezetővel, jöjjön egy nagy gyerekkori kedvenc, a petrezselymes-kakukkfüves újkrumpli receptje, amivel ilyenkor nem lehet betelni. Akár köretként, akár magában majszolva, villával lekapargatva az edény aljára sült krumpli darabokat, mindez felér egy jó meccsel (és itt most nem a leszedált francia-angolra gondolok).

Hozzávalók:

• 3/4 kg újkrumpli
• 2 gerezd fokhagyma
• 1-1,5 dl olívaolaj
• 1 csokor petrezselyem, 2-3 ág kakukkfű, só, bors

Az újkrumplit alaposan megmossuk, picit ledörzsölgetjük, és szép cikkelyekre vágjuk (nem hámozzuk, de ugye ezt mondanom sem kell). A lecsepegtetett krumplit beleborítjuk egy vastag fenekű lábosba/serpenyőbe, meglocsoljuk bőségesen olívaolajjal, rádobunk pár késlappal összenyomott fokhagymát, sózzuk, esetleg borsozzuk, megszórjuk kakukkfűvel és a kis kezünkkel jól összeforgatjuk, hogy minden egyes krumplidarabot bevonjon az olívaolaj. Alufóliával alaposan letakarva 160 fokos sütőbe tesszük, majd egy óra után leszedjük a fóliát és még 15 percig sütjük, amíg a krumpli felszíne meg nem pirul. Atombiztos recept, egy görög-cseh meccs alatt könnyen összerakható.

A tök kapor nélkül olyan, mint a Die Hard Bruce Atlétatrikó Willis nélkül, vagy mint Simon Garfunkel nélkül. Képzeljük el, hogy Samuel L Jackson egyedül gázol át Manhattanen, ugrik metró tetejére és lő halomra egy liftnyi rosszfiút majd borostásan legurít fél doboz fájdalomcsillapítót. Vagy itt van Paul, aki magabiztosan elkíséri magát gitárral miközben a Gracelandet dúdolgatja, de ki fogja azokat a magas hangokat olyan álomszépen kiénekelni mondjuk a Bridge over troubled water-ben, ha nincs ott Art? Így lehet valahogy a tök is a kaporral: előbbi adja a tömeget és térfogatot, utóbbi pedig az ízt és a stílust. Ezért ha tököt veszünk a piacon, vegyünk mellé kaprot is: ha ezt elfelejtjük, akkor a tökünk „jobb híján” lecsóban fogja végezni. De ha kezünkbe vesszük a sorsát (plusz egy csomag kaprot), akkor az elő sem fordulhat, hogy tökünket forró olajban kirántsák. Június van, ez a kapor hónapja és már zsenge tököt is kapni a piacon. (Igen, így koranyáron szeretem a „zsenge” szót az indokoltnál is többet használni bizonyos zöldségekkel összefüggésben). Az alábbi recept eredetije a Pastramiból van, akik a tavalyi Budai Gourmet fesztiválon többek között ilyen tejszínes töksalátát kínáltak langyosan, forrón kisütött pisztrángszelettel. Ennek már egy éve, de én azóta erre vágyom minden alkalommal, amikor kapor után nyúlok a Lehelen. Hát majd most…

Hívhatjuk akár tökfőzeléknek is, de a "főzelék" szó annyira leharcolt lett az elmúlt évtizedekben, hogy elsőre szinte mindenkinél a szó negatív konnotációja ugrik be. Amúgy meg hidegen fogyasztva, rántás nélkül miért ne hívhatnánk ezt töksalátának.

Hozzávalók:

• 1 db kisebb (zsenge) tök
• 1 kisebb fej hagyma (akár el is hagyható, vagy kiváltható újhagymával)
• 1 ek vaj, 1 ek olívaolaj
• 2,5-3 dl tejszín
• 1 ek borecet
• 1 csomag kapor, só, fehérbors

A tököt bizony nem csak félméteres gilisztákra gyalulva és bezacskózva lehet kapni, hanem egészben is. Én ez utóbbit preferálom: preferálás és mosás után a két végét lecsapom, meghámozom, félbe vágom, és egy kanállal kiszedem a magokkal teli közepét. Az így kapott tökkenukat nagy lyukú reszelőn lereszelem, picit besózom és egy 5 percig állni hagyom. Ezalatt, ha úgy tartja kedvem, akkor felaprítok egy fej hagymát, nem kockára, hanem csak vékony félszeletekre, majd vaj és olaj keverékén pár perc alatt megfonnyasztom. Ezután fogom a lereszelt tököt, és lecsöpögtetem a vizet alóla, amit a sózással kiizzadt magából, majd egy határozott mozdulattal a hagymára borítom. Közepes lángon néhai keverés mellett pár percig párolom, fűszerezem, hozzáadom az ecetet, majd felöntöm tejszínnel és lassú tűzön addig kevergetem, amíg teljesen be nem sűrűsödik az anyag. A tejszín ilyen szintű lassú visszaforralása mellett rántásra ne is gondoljunk. Ha nagyon nem bírunk a régi reflexekkel, akkor egy kanálnyi liszttel és tejföllel még sűríthetjük a tökünket, de szerintem a „minek” lenne a megfelelő kérdés egy ilyen cselekedet után. Kapor előtt még kóstolunk, és ha kell, sózunk vagy adunk még hozzá egy kevés ecetet. A végén pedig jöhet az íre a pont, a felaprított kapor, egyenesen bele a kész tejszínes tökbe. Ha még tudunk várni, hagyjuk kihűlni a tököt, mert nyáron hidegen a legfinomabb egy frissen kisütött enyhén sós pisztrángszelettel. (Jó rendben, ha valaki tükörtojásért kiált, azt is elnézem. Csak a kapor, abból nem engedek...)

Bevallom, mindig is felesleges buzulásnak tartottam a szuflékészítést. Minek felfújni pl. a csokit, amikor abból kiváló browniet lehet sütni? A Yorkshire pudding létjogosultságát pl. a mai napig tagadom. De be kellett látnom, hogy szuflét készíteni kifejezetten szórakoztató foglalatosság: az ember összevissza keverget mindent, amit a végén összeönt, formákba tölt és mindezt azért, hogy a végén szemtanúja lehessen egy kétes, ám annál gyorsabb kimenetelű erekciónak: sokat küszködünk pár centi felemelkedésért, amit utána azonnal fel kell szolgálnunk, mielőtt a produktumunk petyhüdésnek indul. Hogy megéri-e, azt mindenki döntse el maga.

Így néz ki a szuflé 10 perccel a sütőből való kivétel után. Amikor a rátettem az asztalra, hogy befotózzam, akkor még legalább 4 centivel magasabb volt. Sajnos ez a képen már nem látszik, de azért bízom az olvasó képzelőerejében.

Hozzávalók (kb. 6 formához):

• 300 gramm fehér spárga
• 5 deka vaj (plusz a formák kikenéséhez)
• 4 ek finomliszt
• 2 dl tej + 1 dl tejszín (vagy 3 dl zsíros tej)
• 4 tojás
• 3 ek reszelt sajt (parmezán, de pl. füstölt sajt is oké)
• só, fehérbors, szerecsendió

A spárgákat meghámozzuk, megmossuk, 2-3 centis darabokra vágjuk és lobogó vízben (melyhez adunk egy csipet sót és cukrot) 5 perc alatt majdnem készre főzzük. Ha ezzel megvagyunk, leszűrjük és egy botmixerrel pürésítjük.
A vajat egy serpenyőben felolvasztjuk, hozzáadjuk a lisztet és pár perc alatt egyfajta rántást csinálunk belőle. Ha már picit barnul a rántás, szép lassan felöltjük az egészet tejjel, amíg a tej forrni nem kezd. Ezután gyorsan lehúzzuk a tűzről, hozzáadjuk a leturmixolt spárgát, és 4 tojás sárgáját majd az egészet fűszerezzük. A (hideg) tojásfehérjéket egy külön keverőtálban kemény habbá verjük (szigorúan csak elektromos habverővel, mert kézi erővel még 10 évnyi kemény teniszedzés után sem fejlődnek ki a megfelelő keverőizmok az alkarban és a csuklóban). A hab akkor van kész, amikor a keverőtálat egy gyors mozdulattal a fejünk fölé tudjuk fordítani anélkül, hogy a tojás a nyakunkba zuhanna (hiába, én is Jamie Oliver praktikáin szocializálódtam). Ha a próbát túléltük, a habot fokozatosan elkeverjük a spárgás masszával. A szufléformákat (kerámiatálakat) kivajazzuk és belekanalazzuk a cuccot úgy, hogy egy centi üresen maradjon a formák peremén. Majd egy ügyesebbik ujjunk segítségével minden szuflé szélén körbehúzunk egy kört, hogy a sülés közben szépen fel tudjon emelkedni a felfújt. A formákat egy kis vízzel feltöltött tepsibe helyezzük, és 160 fokos sütőben 35-40 perc alatt készre sütjük. Ne ijedjünk meg: a szufléknak nevükből adódóan is az a dolguk, hogy szépen felemelkedjenek. Viszont a fogyasztás a sütőből kivéve azonnal ajánlott, mert tanuljuk meg: nem létezik olyan mondat, hogy „a szuflékat megsütjük, majd a másnapi felhasználásig hűtőben tároljuk”.

Eredeti francőz giga-szuflé fotók a facebookon!

Szeretem a spanyolokat. Mi a baj ezzel? Semmi. Szeretem a nyelvüket, ahogy a H-t ejtik, szeretem az időjárásukat, csak nem júliusban, és szeretem a focijukat, még ha nem is vagyok madridista. És szeretem a spanyol konyhát is. Mi a baj ezzel? Semmi. Ha csak az nem, hogy olyan, mint „spanyol konyha” nem létezik, ahogy nincs „indiai konyha” vagy kínai nyelv sem. Vannak nyelvjárások Kínában, ahogy az egyes indiai tartományoknak is megvannak a megkülönböztető jellemzőik a konyhájukra. Spanyolország pedig épp elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen egységes gasztronómiáról beszélni, hisz picit mást esznek Katalóniában, mást Baszkföldön és mást Andalúziában. De mivel én mindért odavagyok, így nyugodtan leírhatom, hogy szeretem a spanyol konyhát. Az alábbi recept épp andalúz, mely meglepő módon egy andalúz receptversenyre készült. De mitől andalúz? Pl. a mazsolától, ami arab (mór) hatás, és ez főleg a déliekre jellemző. Vagy ha másért nem, hát a spanyol sherrytől, a Vino de Jereztől, ami legalább annyira kultikus Dél-Spanyolországban, mint nálunk pl. a makói hagyma. A spanyol sherry jolly joker a konyhában: halhoz, nyúlhoz, csirkemájhoz, leveshez vagy desszerthez egyaránt hasznosítható, talán csak hosszúlépésnél lenne indokolatlan elővenni.

Hozzávalók 4 főre:

• 4 kaliforniai paprika
• 1 fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 1 dl félszáraz sherry (ez épp Sandeman, köszi Bella!)
• 1 dl spanyol olívaolaj (Uniolive, extra szűz, köszi Gergő!)
• 1 ek sűrített paradicsom
• 1,5 dl rizs
• kb. 3 dl víz (vagy alaplé)
• 1 marék mazsola
• 1 marék mandula (szeletelt)
• 4 db aszalt paradicsom
• 1 csokor petrezselyem
• só, bors

Egy vastagfenekű serpenyőben felforrósítjuk az olívaolajat, és beletesszük az apróra vágott hagymát. Pár perc párolás után hozzátesszük a zúzott és szintén felaprított fokhagymát. Újabb 1-2 perc után hozzáadunk egy evőkanálnyi sűrített paradicsomot, ezt épphogy elkeverjük és rögtön hozzáadjuk a rizst, a mazsolát, a mandulát és az apróra vágott aszalt paradicsomot. Szárazon keverünk rajta egyet, majd hozzáadjuk a sherryt és közepes lángon folyamatosan kevergetve pár percig pároljuk a rizst, amíg az alkohol nagyjából elpárolog. Ezután felöntjük annyi vízzel, hogy kb. 1 centire ellepje a rizst, és fedő alatt 15 perc alatt készre pároljuk. Ezalatt előkészítjük a paprikákat: miután megmostuk, a csúcsaiknál egy picit levágunk belőlük, hogy megálljanak a sütőedényben, majd egy határozott mozdulattal levágjuk a száras végüket és félretesszük. A paprikákat kicsumázzuk és egy tűzálló edénybe tesszük. A már kész rizses töltelékben elkeverjük az apróra vágott petrezselymet, és megtöltjük a paprikákat. A végén rájuk tesszük a tetejüket, amiket egy picit megszurkálunk, hogy a sütőben a héjuk ne pukkanjon szét, és az egészet alaposan meglocsoljuk olívaolajjal. 180-200 fokra előmelegített sütőben kb. fél óra alatt készre sütjük. A végeredmény egy édes és sós, puha és roppanós, a sherrytől illatos étel, akár köretként, tapaszként vagy épp egy könnyű nyári főételként fogyasztva. 

Mondhatnám, hogy a thai konyha nemzetközi népszerűsége a magyaréval vetekszik, de ez legalább akkora hazafias ferdítés lenne, mint azt gondolni, hogy a magyar borok messze földön híresek, vagy épp azzal kérkedni, hogy Magyarországon a legmagasabb az egy főre jutó Nobel-díjasok száma. Anélkül, hogy konkrét számokkal tudnám alátámasztani, biztos vagyok benne, hogy a nagyvilágban ezerszer több helyen lehet pad thaihoz jutni, mint a mi „well known” húsos palacsintánkhoz. Ha már hasonlítgatunk, maradjunk inkább annyiban, hogy a hortobágyi palacsinta a Kárpátok pad thaija. De mi is az a pad thai és ez az egész hortobágyi párhuzam? A pad thai a thai konyha talán legismertebb egytálétele, olyan mint a japánoknál a mizo, vagy Vietnamban a pho leves, de hogy még közelebbre evezzünk, mint Itáliában a pizza. De míg Olaszországban már évszázadok óta sütik a paradicsom+bazsalikom+tészta szerelmi háromszögéből született pizzát, addig a pad thait mindössze 70-80 éve sütik Dél-Kelet-Ázsiában. A pad thai létét ugyanis az 1939-ben Sziámból Thaifölddé vált ország nemzeti ételpályázatának köszönheti: ekkor találták ki, hogy mi lesz az újonnan elnevezett ország címeres eledele: egy egyszerű tésztaétel thai fűszerekkel és hozzávalókkal: rizstésztával, csirkével (vagy rákkal), tojással, pálmacukorral, tamarinddal, pálmacukorral és pörkölt mogyoróval. Nemesen egyszerű, akárcsak az étel neve, ami annyit tesz: pirított étel thai módra. (Forrás: TV Paprika magazin, májusi szám). S akárcsak a pad thai, a hortobágyi palacsinta is a felülről irányított országimázsolásból született: ez utóbbit ugyanis az 1958-as brüsszeli világkiállításra „álmodták meg” derék cocialista honfitársaink. Arra már sajnos nem gondoltak az elvtársak, hogy ez az étel igazi kétélű fegyver, ami (kis képzavarral élve) gyakran visszafelé sül el. A hortobágyi húsos palacsinta a magyar konyhaművészet egyik legnagyobb mellényúlása, de legalábbis a magyar gasztronómia zsákbamacskája: ha étteremben ezt rendeled, sosem tudod, hogy mi lesz a palacsintádban.

Hozzávalók 2 főre:

• 15 deka rizstészta (vagy kínai tészta)
• 10 deka csirkemell csíkokra vágva
• 1 db vöröshagyma (még jobb a sonkahagyma)
• 3 ek pálmacukor (de éppúgy jó a nád- vagy barnacukor)
• 1 ek halszósz, 2 ek tamarindszósz (vagy 1 ek tamarindpaszta)
• 3 ek olaj (nem olíva, leginkább földimogyoróolaj)
• 2 tojás
• mungóbabcsíra
• 1-2 szál újhagyma
• 1 ek pirított földimogyoró
• fél lime leve (esetleg 1-2 ek rizsecet)
• fél csokor korianderzöld

Ez egy klasszikus keverve-sütött wokos étel, vagyis maga a főzés pár perc, de az előkészítés hosszabb. Először is a késztésztát leöntjük forralt vízzel, és 10 percig állni hagyjuk. A csirkét apró csíkokra, a hagymát pedig vékony félkarikákra vágjuk. A cukrot összekeverjük a halszósszal és 2-3 evőkanál vízzel higított tamarindszósszal és addig keverjük, amíg a cukor teljesen fel nem oldódik. A wokban felforrósítjuk az olajat, beledobjuk a hagymát majd 1 perc után a csirkemell csíkokat és körbepirítjuk. Hozzáütjük a tojásokat, és állandóan keverve omlett állagúra sütjük, majd nagy lángon hozzákeverjük a leszűrt tésztát és végül a cukros tamarindszószt. 1-2 percig együtt pirítunk minden hozzávalót, majd végül hozzáadjuk a mogyorót és meglocsoljuk a limelével. Újabb fél perc keverés után beleborítjuk a babcsírát és a csíkokra vágott újhagymát és megszórjuk frissen vágott korianderrel. A végeredmény egy sós, édes, puha és ropogós egytálétel, melyre méltán lehet büszke minden thai, tájjellegű hovatartozás nélkül.